Írásaim

2020.10.13

Mindig ér !!

Mindig ér új lapot kérni,

Mindig ér újra nekifutni,

Mindig ér az egészet lesz@rni,

Ki mondta , hogy nem ér ?

Mindig ér a pillanatot szentté tenni,

Mindig ér, ha nincs alkalom, azzá tenni,

Mindig ér a piros ruhát elővenni,

Ki mondta , hogy nem ér ?

Mindig ér a turkálóba beszaladni,

Mindig ér az ötszázadik ruhát magamra aggatni,

Mindig ér csak úgy , egy péntek reggel piros rúzzsal örömet rajzolni.

Ki mondta, hogy nem ér ?

Mindig ér illatozni csak magamnak ha más nem is érzi,

Mindig ér magamat szeretni , becézni,

Mindig ér a jókedvemmel ezredszer is kamerába nézni.

Ki mondta, hogy nem ér?

Mindig ér táncolni ,

Mindig ér zenélni,

Mindig ér a tökéletest tökéletlenre cserélni,

Ki mondta , hogy nem ér?

Mindig ér tévedni és hibásan dönteni,

Mindig ér a hazugságnak egyet beinteni,

Mindig ér a bitang világra aranyport hinteni,

Ki mondta, hogy nem ér ?

Ki mondta, ki tanította, kinek hittük el, hogy bármit is nem ér?

Kinek hittük el, hogy mit, hogyan kell?

Ki volt, aki végtelen, szabad lényünkbe a megfelelés programját égette bele ?

Hol hittük el először ?

Melyik időpillanatban, melyik életszakaszunkban, melyik életünkben?

Hol tanultuk meg , hogy lehetséges szentebb , fontosabb bármi is ennél a pillanatnál?

Mikor tanultuk meg a múlt energiáit szorongatni és a jövő aggodalmait gyűjtögetni?

Miért ne lehetne életünk a jó, a szent és a gyönyörű végtelen kifejeződése ?

Mindig és örökké ér: szerelembe esni az élettel és a legtisztább öröm létállapotára áthangolni magukat, azokat a beragadt, elfáradt , nehéz, fénytelen , fullasztó, émelyítő , életellenes, akaszkodó , szemtelen, igaztalan rezgésű érzéseket, gondolatokat, téves érzékeléseinket és történeteinket köszönettel egy magasabb , boldogabb, fényesebb, könnyebb, inspirálóbb, energikus, kreatív , szeretetteljes örömmel átitattott minőséggé transzformálni.

Alkímia. A nagy Mesterek szorgalmas gyakorlással előhívott képessége. Hittel, bizalommal megpecsételve , tiszta szándékkal megspékelve beledobni a nagy üstbe mindent, ami ide vezetett és alágyújtani, had rotyogjon, had főjön a saját levében , míg végképp el nem párolog és köddé nem válik és új élet nem sarjad minden egyes molekulánkban a végtelen lehetőségek tiszta terére áthangolódva.

Ki mondta, hogy nem ér ilyen mélyen átalakulni?

Ki mondta, hogy nem ér ezért imádkozni ?

Ér ! Ér ! Ér ! ♥♥♥



Kit üdvözölhetek Benned ?

Ez a kérdés sok helyen, különféle helyzetekben elhangzik életünk során .

"Kit üdvözölhetünk Benned ? "

De elmélkedtünk-e már azon, hogy miért kérdez így magyar ? Az a csodálatos anyanyelv, amiről kevesen tudjuk, mekkora szakrális hagyaték és ajándék a Létezéstől.

Minden kérdésre minden válasz benne van. De ha meg akarjuk fejteni a nyelvünkbe kódolt üzenetet, többre kell vágynunk annál, minthogy csak dobálózunk a szavakkal.

Aki a miatyánkot mormolja, gép-üzemmódban remél a Jóistentől. Aki meg kívánja érteni a szavakban rejlő titkot , az Isten nyelvére hangolódik és valóban meg akarja érteni az Életet .

Ha öleltél már meg fát, tudod, miféle érzés eggyé válni és megpihenni. Mert a saját természeteddel találkozol abban az ölelésben.

Egy szeretetteljes ölelés bárki és bármi felé magában hordozza az ősi tanítás emlékezetét, vagyis hogy mélyen legbelül mindannyian tudjuk: előbb adni kell. Mielőtt kitárjuk a karjainkat egy másik létező felé, már jóval előbb megfogant egy szándék bennünk arra vonatkozóan, hogy adni akarunk. Mert adni jó és üdvös és ez az üdvösség visszaszáll ránk.

Nekünk már előbb jó , mint akinek később adni fogunk. Milyen érdekes ez ♥

De csak ha feltétel nélkül adunk. Ha számító módon, titkolt elvárással, az nem ugyanaz.

Egy fát feltétel nélkül ölelünk. Talán a gyermekünket is, ha elég tiszták vagyunk.

Ám ez egy másik történet....

Most vissza kicsit a fákhoz!

..Szóval az erdőben élő fák kommunikálnak egymással. Mi azt gondoljuk talán, hogy ők csak úgy vannak ott, ami egyrészt igaz, de nem is sejtjük ennek a "vanásnak " a mélységét.

Egy tanösvényen kihelyezett információs táblán olvastam egyszer, hogy micsoda élő közösség egy erdő . A fák a gombákon, gyökereken keresztül egy kommunikációs csatornán kapcsolódnak össze a talajban. Tudnak egymásról. Ha egy fa megbetegszik, arról az egész közösség értesül és azonnal a gyógyítására sietnek.

Csodálatos!

Mert nem veszítették el a kapcsolatot valós természetükkel.

Megmaradtak annak, amik.

És mi emberek, megmaradtunk-e? Tudunk érezni egymás iránt ? Tudunk -e egymásról??

A világ Istenkeresőből haszonkereső lett .

Minden van és mégis jelen van ebben a bőségben egy csillapíthatatlan szomjazás ..valamire.

Talán egy igazi ölelésre?

Talán őszinteségre?

Talán az igaz életre szomjazunk szüntelen?

Igen, merülni kell, hogy a szomjunkat oltsuk. Alászállni a poklainkba először. Kitakarítani a mocskot, amit mi magunk hordtunk össze kemény munkával.

Más nem fogja elhordani helyettünk.

Más nem tud igazul élni helyettünk.

Nem az a legnagyobb méreg, amit hazudnak nekünk, hanem az, amit magunknak hazudunk.

Azt hiszem, hazudni pedig addig tudunk, amíg nem érezzük meg, hogy az a másik is én vagyok. Hogy ugyanazon gyémánt szikrái vagyunk. Ha a másikat nem tisztelem, magamat nem tisztelem. Ha neki hazudok, magamnak hazudok.

El lehet játszani megannyi színjátékot a felszínen, ott a mélyben kínzó, mardosó , fojtogató marad a magány és a szeretetlenség érzése.

Mert ha megteszem bárki mással, hogy nem méltatom, magamat nem tartom méltónak egy igaz életre.

Sokat tanulhatunk a fáktól, az állatoktól, a növényektől. " Ész nélkül" , a bennük élő isteni bölcsességgel, tisztán kapcsolódnak össze.

Ha egy, csak egy beteg lesz közülük, együtt gyógyítják meg.

Hol vagyunk mi ettől?

Tudunk géneket manipulálni, tudunk a Holdra lépni, tudunk egy seggel száz lovat megülni, halálra fárasztani magunkat a még több haszonért ..és még mennyi mindent tudunk...

De képesek vagyunk-e együtt maradni a csenddel 5 percre , kimenni az erdőbe és elmondani egy imát miközben átölelünk egy fát? Megmártózni abban a pillanatban és tudni, hogy- bár nincsenek karjai- a fa is visszaölel. Mert Ő tudat nélkül is tudja, hogy kit üdvözölhet Bennünk.

Mi vágyunk-e megkérdezni egy másik embertől valódi figyelemmel: Kit üdvözölhetek Benned?

Nem a szerepeidre, a nevedre vagyok kíváncsi, hanem csak " látni akarlak Téged " és ezzel a látással fel akarom ismerni Benned Önmagamat.

Emlékezni akarok arra, ami sosem változott meg ! Emlékezni akarok Istenre !

Mert tudom, bizonyossággal tudom, hogy a Bennünk élő Isten álma vagyunk !

A legszebb álma ! ♥


Szeretnék egy igazi járványt

Vannak a reggelek. A nyugtalanul forgolódó éjjelek utániak, a túl koraiak ,a rohanósak és ezer meg ezerféle reggel. Van néha ilyen is, mit a mai. Csak egy arcmosás és úgy, az ébredés utáni állapotban, amikor még nem indul el az elme tolakodása , csak egy dologra vágyik a lélek: a csend megfigyelésére .

A nagy guruknak és szent embereknek sokszor van egy oltárjuk , egy elvonulós hely, egy szentély, ahol teret adhatnak ennek a csend- gyakorlatnak. De valójában ez az oltár mindenkinek ott van. Csak egy kaput kell kinyitni és beléphetünk ide bármikor.

Nekem is van egy ilyen szent- sarkom . Az aprócska hálószoba egy még apróbb szeglete és egy műanyag szék. Nincs másra szükségem. Néha gyújtok egy mécsest , vagy füstölőt, ami egy szép szertartássá illatosítja azokat a pillanatokat, de ma ez sem kellett.

Az én ima-sarkom ma olyan erősen hívott , hogy a reggeli arcmosás után minden egyéb rutinom elfelejtődött . Talán mert bennem volt egy vízió, egy olyan világról, amit meg akartam osztani a Jóistennel. Egy világméretű járványról álmodoztam és így szóltam:

Én egy olyan járványt szeretnék, ami terjed, mint a Tűz! Ha már megtanultunk élni valamivel, ami a csapból is folyik, ami eluralja a gondolatainkat és új szokások medrét vájja bele az életünkbe, akkor én szeretnék egy IGAZi járványt végre ! Egy olyat, ami terjed,mint a tűz, de nem pusztít egyetlen szinten sem. Ami egyesít és nem szétválaszt és senki nem mondja meg kívülről , hogy merre-hogyan, hanem elhallgat minden "megmondó " és épp elég lesz , ha egyetlen hang szól . Valahol odabent. Valahol mélyen. Mintha csücsülne ott valami vagy valaki a szívünk közepén és csak el kellene hallgatnunk, hogy a csendben feltárja magát. Nem a károgásban, nem a propagandában, nem a rettegtetésben és a káoszban, hanem a csendben.

Egy járványt, amiről mindenki a zsigereiben érzi, hogy IGAZ! És nem lehetne igazabb !

Egy csend-járványt szeretnék, melyben minden szív dobbanása hallatszik és érződik. Melyben minden lélek jelenléte egyenrangú és épp oly gyönyörű. Egymásra nézünk és már át is adtuk. Egymásra mosolygunk és átterjed a mosollyal. Megérintünk és ölelünk és figyelünk egymásra és ezekben az interakciókban kivédhetetlen , hogy továbbadjuk.

Sőt! Egyre többen akarunk " megfertőződni " vele és benne.

Én az Igazság, az Igaz élet járványára vágyom. Ami megállíthatatlanul gyógyít és fényesít és megtanít elengedni mindent, ami nem Szeretet.

A napok csak napok. Jönnek és mennek.

És ha eltelnek anélkül, hogy megkérdeztük volna magunktól: "Ma vajon lényem Igazsága szerint éltem? Megkérdeztem egy másik emberi lénytől érző jelenléttel és figyelemmel, hogy hogy van? Tudtam-e úgy látni őt , ahogy a Jóisten látja ? Tudtam-e szívből kívánni Neki, hogy legyen olyan boldog, amilyen csak lehetséges?

Nagyra becsültem -e Őt és a pillanatot, ami megadatott, hogy nagyra becsüljem Őt ?

Igen , szoktam és békével tölt el, hogy szoktam ilyen gondolatokkal időzni ebben az őrült világban az én kis ima- sarkomban ha tehetem, minden nap.

És a mai imám az volt: Legyen megállíthatatlan az IGAZság utáni vágyakozás járványa ! A " Ki vagyok Én ?" kérdésének járványa és legyen olyan világméretű, hogy egyetlen fénytelen hatalom se találjon rést rajta!

Ámen !


Éljenek és Bennünk tovább éljenek ŐK, az ÉDESANYÁK !

Ó, Istenem...

Mi mindent elindít Bennem ez a kép az édesanyámról..

Nézzétek, milyen gyönyörű !!!!

A napokban amikor nála voltam , a régi fényképeket rendezgettük. Akkor találtam ezt a kincset is. Amíg a szerelem közbe nem jött , fodrásztanuló volt. S mellette fodrász modell. Jó minőségű, engedelmes tincseit szerették a fodrászok , s persze gondolom, szép, sugárzó arcát is, melyhez bármilyen frizura illett.

Gyönyörű nő volt az én édesanyám.

Amikor ma ránézek, már nem ezt látom. Mégis ott van valami időtálló szépség valahol a felszín alatt, amit nem rabolhattak el az évek. Valahol túl mindenen. Nem kívül, nem az arcán, nem a haján. Nem a testén. Ha csak ennyi volna Ő , azt mondhatnám, megette az idő, volt, nincs. És valóban, az idő nem múlik el nyomtalanul. Fáradt, elgyötört teste ma tolószékben ül, arcán , mimikáján barázdát vájtak a lélek és a test fájdalmának könnyei..és a haja, amit megmosok és ügyetlenül becsavarok, már ritkásan fedi el fejét.

Igen, ügyetlenül csavarom és bánt vele, amikor azt mondja, hogy kaptam volna a fodrászmestertől , ha így csináltam volna.

Mert nekem is vannak szeretet sebeim, amiket feltépked ezzel. A nem vagyok elég jó, szerethető, nem csinálom jól hiedelmeit, és az elvárásoknak való megfelelés fojtogató terhét.

De köszönöm ezt is ! Jézus azt tanítja, hogy amikor beérkezik a szívbe a megértés, képessé válunk hálát érezni azokért a személyekért és helyzetekért, melyek a gyógyulásra váró részeinket felkavarják és az arcunkba tolják, hogy ily módon rájuk nézhessünk. A legközelebbi hozzátartozóink vállalták többnyire ezt a szerepet az életünkben.

Istenem, mennyi minden felkavaródott és a fókuszba került bennem az elmúlt időszakban.

Érzem, tudom, hogy most van itt az idő beleállni ebbe és végigcsinálni. Elvarrni a szálakat, kimondani a ki nem mondottakat, és a harcok, győzködések helyett egyszerűen csak a szeretet jelenlétének lenni.

Édesanyánkkal való kapcsolatunkban ott van minden, amit Önmagunkat elfelejtve útközben elhagytunk és most visszafelé lépkedve az úton mint elgurult gyöngyszemeket összeszedhetünk ,hogy aztán odaadjuk Istennek.

Mert Ő, egyedül Ő tudja, miként olvassza be őket , hogy aztán az aranyat újra formázhassa eredeti minőségére.

Amikor az édesanyánkra nézünk, vagy már eltávozott édesanyánkra gondolunk, jelen lehet valami , ami közös, s egyben a gyógyulás ígéretét is hordozza. Ősi sebeink lenyomatait, melyeket Ő is ugyanúgy megszenvedett.

Látni, érezni édesanyáinkat a személyen, a történeteinken, az emlékeinken túl , igazán tisztán, szentségben...ez valami olyasmi, ami csak a Szeretet terében tartózkodva tárhatja fel magát.

Ahol elengedődik minden sérelem, egyéni akarat, ahol feloldódik a tagadás és elmélyül, igazán elmélyül az együttérzés.

Térdre ereszkedni és elhagyva a bírálatokat igazán érezni a másik fájdalmát , s megtanulni közben az azonosulás nélküli elfogadást . Számomra az édesanyám tanítja most mindezt .

Tudom és érzem , hogy velem együtt sokaknak szintén .

Ha még itt van az édesanyánk, rajta át a Teremtő megadta a kegyelmet szívünk, lelkünk gyógyulására, az Önvalónk szerinti Igaz létezésre.

Ne szalasszuk el a lehetőséget , mert ha már nem lesznek Ők itt , fájdalmasan , kétségbeesve tapasztaljuk majd meg, hogy a gyógyulatlan sebek bizony itt maradtak bennünk és már nem tudjuk befűzni a tűbe a cérnát, hogy a rojtos szálakat elvarrjuk.

Lássuk meg édesanyáinkban a Mestert, a Tanítót , a Jóisten kegyelmét!

S ha ezt csak akkor láttuk meg, amikor már nem foghatjuk meg kezüket, a szomorúságon túl egy csendes emlékezéssel köszöntsük hálával ÉGI Édesanyáinkat !

A testi szépség, frissesség , erő mulandóságán túl keressük meg az örök érvényű, változatlant Bennük és Önmagunkban és öleljük magunkhoz a felismerést hogy e kettő valójában egy és ugyanaz. Így hát sosem vagyunk elválasztva !

Éljenek az Édesanyák !


Maszk helyett imamatrac

Mikor van itt az idő ? Meddig tart az álom? Mi az, ami ébredezésre hívja az álmodót ?

Mindig a saját hívása, ez bizonyos .

Ez az első impulzus a lélektől, a szívtől az elme felé. S erre az első rezdülésre működésbe lendül minden.

Mi van akkor ,ha a világ színpadán megjelenő új "játékos", ami már jó ideje a reflektorfényben fürdőzik, maga Isten hívása álruhában ?

Hisz egyedül Ő tudja a Hazavezető utat .

Mi nem tudjuk. Mi ezer és ezer éve , miközben megannyi ipari, technikai forradalom száguldott át a bolygón , miközben képessé váltunk a Holdra lépni ..és lassan a csillagokat is lehozni az égről...mégis elvesztünk és az egyetlen, amit tettünk, a Forrásunktól való egyre messzebb kerülés.

Egyik oldalunkról a másikra fordulva, elveszve az érzékkielégítés , a forma világában kollektív álmodókká váltunk, akik az elkülönültség álmát álmodjuk.

Mert mi más, ha nem az egység megtagadása, amikor a "vagyok én és van mindenki más "eszméjével azonosulva embertársainkat az életünkre veszélyes objektumnak érzékeljük .

Amikor a "vigyázzunk egymásra " szlogen mögött az egyén hullaszagú félelme van, a saját szaros életünket féltjük és közben távolodunk, tovább és tovább távolodunk egymástól, Istentől.

Mi van akkor, ha a Teremtő, a Teremtés ebben a csodálatos játékban, amit életnek hívunk , ezen a ponton, ezen az eszközön keresztül fújja a kürtöt , s ez a hívás talán egy utolsó lehetőség visszatalálni az elveszettségből az otthonba?

Ez is el fog múlni. De a Létben ott marad a lenyomata , a magjai, amik elhullottak , elhullottak nemcsak a házunk körül, a személyes életünkben, hanem mindenütt a bolygón.

Mi fog ezekből a magokból életre kelni ?

Ki tud-e hajtani a félelemből , a szenvedésből, a szorongásból, a kapcsolatok leépülésből valami életképes, élet-azonos, valami olyan, ami új , igaz alapokat adhat az ősi értékekkel felépülő Új világRENDnek? A nagy fejlődésben mikor vesszük észre, hogy éppen visszafelé kéne fejlődnünk. Vissza az egyszerűség felé. Vissza a tisztaság felé. Visszamenni egészen odáig, ahol eltévedtünk.

Lemondásokkal jár? Igen! El kell engedni hamis vágyainkat, amik már rég túlnőttek a szükségleteinken? Igen !

Hagyni kell elveszni magunkat és mindent, aminek a világot hittük? Igen !

Csak kicsit nem lehet. "Szeretnék meggyógyulni, megvilágosodni, felébredni, Isten Fényében élni, de had tartsam meg ezt a kis piszkot magamban.... annyi munkám van benne "- mondja az ego.

Ne hallgassunk rá, ő beszélni fog duruzsolni fog, mindig lesz egy jobb ötlete, hogy önmagát életben tartsa.

Tegnap néztem egy filmet , a címe: A nevem Gabriel.

Mélységes hatással volt rám.

Nem mai film, de egyetemes és időtálló üzenete van.

Egy " elátkozott " városról szól, ahol minden rosszra fordult és az emberek elveszítették a reményt, hogy ez változhat valahogy. Szenvednek, siránkoznak, boldogtalanok.

Mert valójában nem a reményt, hanem a mögötte lévő hitet veszítették el.

Eljárnak istentiszteletre, de elfelejtettek igazán imádkozni. Csendben, egyedül. Befelé.

Aztán Isten kegyelméből megérkezik a városba egy kisfiú, egy küldött, akin keresztül meghallják az emberek a hívó szót önmagukban és elkezdik felvenni a kapcsolatot Istennel.

Imamatracok készülnek mindenki térde alá és a dolgok elkezdenek gyógyulni. Minden a helyére kerül.

Ahogy néztem, az a kép jelent meg bennem, ahogy a sok varrónő, és mindenki, aki fogott már tűt és cérnát a kezében eldobja a kis tenyérnyi kiszabott anyagot , amiből maszk készült volna és elkezd új anyagokból, egyszerű , tiszta anyagokból imamatracot készíteni. Nem pénzért, nem haszonért. Azért, hogy mindenkinek legyen egy emlékeztetője, hogy " beszéde van Istennel" .

Folytak a könnyeim, mi több , zokogtam ebben a látomásban.

Még arra is ráláttam, hogy én magam mennyire felszínes kapcsolatot ápoltam sokáig Istennel. Igen, mindaddig, amíg magamon kívül kerestem... ha egyáltalán kerestem.

Nem volt szép látvány. Egyáltalán nem. De jó és fontos volt rálátni.

Kegyelem volt benne.

Minden vallás egy Istenhez hív, bárhogy nevezzük is. Talán még az is közös bennük, hogy egy külső, felettünk álló , megközelíthetetlen minőséghez fohászkodik.

Nem tanít arról, hogy az egyetlen élő Isten ott él Mindannyiunkban.

Így talán nagyon keveseknek nyílik meg a szíve arra, hogy most ebben a zűrzavarban és káoszban, ebben a " főszereplőben " is meglássa a kisfiút, a hírnököt akik keresztül megszólal a hazahívás kürtje.

Mert a szó, a hívás bármilyen formában történhet . Nem kell angyalszárnyakkal tündöklő Gabriel látomás, nem kell halálközeli élmény, nem kell auralátás és angyaltanfolyam.

Csak a tiszta szív kell , amiből egy alig hallható sóhaj beleszáll a TÉRbe és azt tudja mondani:

Köszönöm! Igen, most már hallom, most már látom, mert hajlandó vagyok elveszni teljesen, hajlandó vagyok megengedni a " halált " egészen a lábujjam hegyéig, mindennek a feloldódását , hogy megláthassam az Igazságot !

Legyen így ! Mosolyogjon az élő HIT öröme és békéje az arcokon !

A film linkjét szeretettel küldöm:

www.youtube.com/watch?v=lieYZmp9zF8


Hol a mosolyunk ?

Szemkontatktus talán még van. Talán.. Bár a múltkor azzal szembesültem és igazán szíven ütött, hogy egyre kevesebbszer vesszük fel a kapcsolatot egymással.

Mintha alaktalan objektumokként jönnénk-mennénk a világban , rövidre zárva , célzottan megszerezve, amit akarunk és kész. Már alig kérünk, csak elveszünk. Fizetünk érte és tovább állunk.

Olvasom az egyik TAO- val ( nem társasági adó :-))) ) , keleti életfilozófiával kapcsolatos könyvben:

" A mosoly a kommunikáció hatalmas erejű eszköze. Az elfogadás a szeretet, az együttérzés, a méltánylás és biztonság üzenetét közvetíti. Az igazán meleg és szeretetteli mosoly eredményeként ellazulunk és elhagyjuk védelmi állásainkat. Aktiválja a paraszimpatikus idegrendszerünk relaxációs programját , érzékelhető fiziológiai változásokat hoz létre a belső elválasztású mirigyekben, az idegrendszerben, az izomtónusban, a keringési rendszerben, a légzésben, az emésztőszervekben. Gyakorlatilag a test minden rendszerére erősen hat egy egyszerű mosoly. "

Ettől a mosolytól vagyunk most elvágva.

Ha ezt tudnánk, ha igazán tudnánk és értenénk, mi mindentől fosztjuk meg magunkat és egymást , ha igazán őszinték lennénk magunkkal, hogy mikor és hányszor engedtünk szívből szóló mosolyt az arcunkra ülni..

Ott van az a védelmi eszköznek elfogadott rongydarab gyönyörű ajkainkon. Hogy védjen, hogy biztonságban tartson? Avagy még jobban eltávolítson bennünket ?

Próbálok tudatosan nem állást foglalni, nézőpontot alkotni, de fojtogat néha és mardos belülről , amit látok. És egyszerűen kibuggyanik belőlem , mert a biztonsági szelepek működnek, hála Istennek és kimegy a gőz, amikor már túl sok. És most túl sok. Túl sok.

Látómezőmet a jó, az öröm, az Élet lényege felé fordítom, nem teszek fókuszt mindarra, amire a világ szeretné. De sok néha és elég. Elég látni az arctalan tömeget . Elég érezni a mosolytól, az emberi interakcióktól való megfosztottságot, azt hogy barátok mennek el egymás mellett a bevásárló központokban és az utcán. Elég érezni a hazugságok ocsmány szagát . Elég a mindent (Is ) tudó, minden felett ítélkező virtuális kommunikációból. Hogy nincs élő energia, kapcsolódás, fogy a mosoly és a jó szó. Ember embert mocskol. Ember embert átkoz. Kényelmes menedékeinkben rejtőzködünk és várjuk, mit szabnak ki még ránk.

Megkeressük az egyívásúakat, akik támogatnak bennünket az illúzióinkban és akikkel együtt bírálhatjuk azokat, akik másképp hiszik.

Dobáljuk a hangulatjeleket tenyérnyi Okosisteneink érintésével, s szép lassan elfelejtjük az egyszerű szavak erejét . Kimondani: Köszönöm, Sajnálom, Kérlek, Bocsáss meg, Szeretlek.

Én azt tanulom és igyekszem azt élni , hogy mindenki csak a saját hívására ébredhet fel.

Hogy senkit sincs jogunk megfosztani a saját lelke útjától, bárhogy is választ.

Egyszer megértettem annak igazságát, hogy ha másokat akarok terelgetni az általam jónak vélt cél felé, magam sem jutok el oda. Magammal van dolgom. Csak magammal.

Ha én értem, mi a mosolyban élő erő, akkor én mosolyogni fogok.

Ha én tudom, mi egy ölelés ereje, akkor én ölelni fogok.

És felkutatom az álarcok mögöttit , mert tudom, hogy az mindig és eredendően jó.

Mindenki az. Csak még nem emlékszik rá. Elfelejtette Önmagát és elhitte a világot.

Elhitte , amit a világ tanít, elhitte önnön kicsiségét és nyitva hagyta csatornáit a még több hazugságra. Miért? Mert valahol útközben lekanyarodott a könnyebbik jó felé, a még több élvezet és még kevesebb szenvedés csábító ígérete felé.

Mindannyian ezt tettük.

Lemondva belső igazságunkról, annak erejéről, elvágva a kozmikus köldökzsinórt, de legalábbis hagyva , hogy jó párszor ránk tekeredjen és szorítson, korlátozzon.

Kiestünk az anyaméhből és a megmondó hatalom szavát annyiszor, de annyiszor hallottuk, hogy már önként kérjük , hogy megmondják, mit kell és mit szabad.

Lázadunk, mert érezzük, hogy valami itt nagyon nincs rendben, mégis tovább hagyjuk, hogy erőtlenségünk álmát altassák velünk.

Megtanultuk a szavakat: Pandémia, Korlátozás, Büntetés, Vakcina . Ezeken keresztül keressük a kivezető utat a labirintusból, de csak még jobban belegabalyodunk.

Van egy egyenes és keskeny út- tanította egykor Jézus- ami az ÉLETbe vezet.

És azt is tanította , hogy a csend az átjáró az isteni bölcsességbe. ahol az IGAZSÁG fellelhető.

Itt és most megvan mindannyiunk hatalma újra választani. Nem baj,ha eltévedtünk. nem baj , hogy eltékozoltunk. Nem bűn. De megtörtént . Tévedés, ami helyreigazítást kíván. Az egyének szintjén. Válassz újra barátom! Válassz újra !

A mosolyodat az elkeseredés helyett, azt , hogy tovább adsz minden jót, amit csak tudsz.

A félelem helyett a Szeretetet . És kicsiséged helyett a neked adatott erőt . Áldást szórsz a világra , csak mert úgy döntesz.

Ahhoz, hogy a külső kép megváltozzon, a munkát Önmagunkban kell elvégeznünk.

Mindenkinek a maga háza táján. A porták ha megszépülnek, tisztává válnak, a felesleges átmenő forgalom helyett csak az fog bekopogtatni, aki a Szeretetet keresi.

Addig is a tavasz tavasz marad, a madárdal az égbe szökken és kinyílnak a virágok.

Az élet élni vágyik. Az ember pedig gyógyulni, ráébredni a csodára , hogy azzal a szemmel lássa a virágokat, ahogy a Teremtő lát, azzal a füllel hallja a madárdalt, miként Ő hallja és úgy érezze az arcán a mosoly szelídségét, hogy ne legyen semmi, amire jobban vágyik nála.

Mosollyal,

Gyöngyös


Jóga vagy nem jóga ?

Időről időre előkerül bennem ez a téma . Igen, ahogy változom, ahogy változik mindaz, ami rajtam keresztül átáramlik . Érzem, hogy megkívánja a helyreigazítást ez is, mint sok miden más.

A " minden olyan, mintha" világban élve sok esetben csúszunk el a lényeg mellett és csak a felszín marad ott.

Mindig volt bennem egy ellenállás , amikor megkérdezték tőlem, hogy milyen jóga irányzatot képviselek. És amikor azt mondtam, hogy egyiket sem és nem is szeretném, láttam a szemekben az értetlenséget és a bizonytalanságot. Mert mindent dobozokba rakunk és fel akarunk címkézni. Mármint az elme. Kellenek a címkék, hogy biztonságban tudjuk magunkat .

De mi van akkor, ha azt mondom Neked: a legbiztonságosabb az a tágas TÉR , amiben minden engedélyt kap megjelenni és eltűnni. Ahol nem kell keretek közé feszülni a szabadságnak. A szabadságunknak. Ahol nem kell mindenáron megnevezni és körberajzolni mindent.

Úgyhogy én ma is azt tudom mondani, hogy véletlenül sem képviselek egyetlen jógairányzatot sem.

Magammal hoztam sok tanítást és szellemi útravalót a védikus kultúrából , ahol elfoglalja helyét a jóga is. De nem köteleződtem el amellett, hogy elhozzak valamit Indiából a magyar embernek, a magyar léleknek, akinek egész más rezdüléseket őriz a teste, lelke, szelleme. Akinek egész más az anatómiája, a testfelépítése , táplálkozása és kulturális hagyatéka.

Lemásolni valamit , ami " sejtidegen " mindig ellenállást kelt a zsigerekben .

Életem eddigi legcsodálatosabb utazása volt, amikor az Azori szigeteken jártunk. Végtelenül hálás vagyok érte. Bámulattal, áhítattal csodálkoztam rá a természet üdeségére a rengeteg csapadéknak köszönhető zöldellő rétekre. Mindenütt több méter magas hortenzia bokrok, amerre a szem ellátott. Emlékszem , amikor az egyik úti cél felé tartottunk, áthaladtunk egy erdősávon , ahol mindenkinek földbe gyökerezett a lába és elállt a lélegzete a látványtól. Készítettem egy videófelvételt is róla, amelyben azt mondom, hogy : " Úristen, mindjárt sokkot kapok !! " ...és tényleg, tényleg így éreztem.

Megfogalmazódott bennem és sokunkban akkor, hogy hozunk haza ezekből a csodákból. hogy beragyogják az itthoni kertünket. Egy- egy tövet, vagy gyökeret..mindegy, csak haza akartuk hozni a csodát .

Nos igen. Át akartuk menteni a csodát valahogy. Pedig az ott tudott csak ragyogni a saját környezetében, éghajlatában , földjében.

Meglehet, hogy kiemelve a környezetéből a repülőutat még valahogy túlélte volna, de mihez kezdett volna itthon a mi kertünkben, a mi földünkben , a mi időjárásunkban?

Akkor megértettem, hogy minden a helyén és az idejében szép . Tisztelettel meg kell hagynom a világban , ahová született. Mert ő ott szép és ott van a helye.

Mindazt, amit a látványa bennem keltett , az úgyis velem jön és örökre velem marad.

A jóga egy több ezer éves Önismereti út. A gyökerei és tradíciói Indiában vannak. Ott vele, benne lüktet a szellemiség is, az a lényegi esszencia, amit a keleti ember megértett és megtapasztalt általa. A kozmikussal, az Egyetemessel való kapcsolódást , a légzés, a jelenlét misztériumát . És lejegyezték a testpozíciók, ászanák végrehajtásának módját. Létrejött egy keret , egy forma , amit megfogtak szerte a világon és eredeti állapotában beemeltek a saját kultúrájukba. Odaadták az embereknek , mint követendő, tradicionális csomagot , amitől majd jobban lesznek, egészségesebbek, rugalmasabbak, hosszabb életűek , kiegyensúlyozottabbak lesznek. Ha végrehajtják az ászanákat , mint a katonaságnál a mindenkire érvényes formagyakorlatokat , akkor majd megjön vele az elvárt nyereség.

Így mindenhol a világban a jógázók lefelé néző kutya, harcos, eke, halpózokba, hegyállásba, fapózba gyakorolják bele magukat, egy -egy irányzatnak megfelelően, dinamikusabb, vagy kevésbé dinamikus verzióban. Mert érzi mindenki, hogy változtatni kell rajtuk, kicsit elvenni, hozzátenni, formálni.

Többé-kevésbé lemorzsolódott útközben a szellemiség, az, hogy mi végre is jógázik az indiai jógi és jógini.

Már egy ideje tartottam jógafoglalkozásokat , amikor egyszer elkezdtem valami furcsát érezni közben. Amikor ismétlődtek a gyakorlatok óráról órára , hétről hétre , az érzés, hogy tágítom a saját határaimat , nem volt már fellelhető. Jöttek bennem a mozdulatok , ahogy mozdult volna tovább a testem a légzéssel, az energiákkal, de én befékeztem, leállítottam. " Nem! Ez nem jóga póz, ilyen nincs a könyvekben lejegyezve, ilyet egy órán sem láttam, a képzésen sem és neve sincsen ". Így visszatereltem magam a keretek közé és próbáltam tökéletesíteni a pózt, hogy az úgy nézzen ki, ahogyan le van írva és ahogyan a 45 kilós jógaoktatótól egykor láttam. Az órák számomra erőltetettek lettek és olyan volt, mintha visszafognám és lekorlátoznám magam. Arra gondoltam, ha ezt én így érzem, akkor biztosan a gyakorlók is így érzik és ez unalmas lesz előbb -utóbb. Rutinná válik .

Valahogy azt éreztem, hogy sokkal több van ebben annál, mint aminek én keretet rajzoltam.

Az önmagunkkal történő összekapcsolódás valahogy megkívánta bennem a felbukkanó testérzetek lekövetését , egyfajta ösztönösebb és nem előírt mozgással.

Sokáig küzdöttem még ezzel, míg egyszer csak átlendültem a saját elme béli határaimon és elvárásaimon és azt mondtam, nézzük, mi történik, ha megyek a belső hang után , és követem, hogyan mozdulna tovább a testem. Magam is meglepődtem attól, ami történt . A változatosságot , az új mozdulatokat örömmel üdvözölte a testem és a lelkem. A változatosság gyönyörködtet . Tényleg igaz. Az energiák még szabadabban áramlottak ebben a megengedésben és láttam, hogy a gyakorlók is nyitottan, jó érzéssel fogadják a hagyományosról való leválást és a lehetőségeket, amit ez a tágasság magában rejt. Ahogy egyre újabb mozdulatokkal jártunk be magunkban még nagyobb, még mélyebb részeket , az számomra csodálatos volt és ma is az.

Időnként feljött bennem azért a zavaró kétség a kérdéssel: vajon akkor ez most jóga ? Vagy nem ? De mindannyiszor jött is azonnal a válasz : Hát persze, hogy jóga ! Sőt ! "Jógább", mint valaha ! Hiszen még nagyobb jelenlét és önmagunk még mélyebb beutazása. A határok, keretek lebomlottak és felfedeztem a jóga igazi lényegét , amit éppen a végtelen számú lehetőségbe való belemozdulás öröme tárt fel.

Így hát a foglalkozásokon szabad kezet adtam magamnak . A női és férfi energiáknak, amik szabadon jöhetnek és mehetnek az erő-jellegű és a lágyan áramló mozdulatok váltakozásával.

Egy jó játék lett, amelyben megjelent az öröm és a szabadság íze.

Szerettem volna erről írni, szerettem volna , hogy lásd, a jóga attól jóga, hogy teret nyit önmagad tágasságára és nem korlátoz be.

Lehetsz bármilyen öltözetben, bárhány kiló és éves, ha elkezdesz igazán belülről mozogni, önmagadat utazod be . Ez pedig maga a gyógyulás folyamata. Testnek .Léleknek. Szellemnek.

A bennem zajló változás megengedése volt számomra az igazi erő és ennek megtapasztalását is magának a jógában rejlő Önismeretnek köszönhetem.

Régóta éreztem, hogy ami a foglalkozásokon zajlik, azt már nem fejezi ki teljességében a Jóga szó és egyik reggel belém hasított a " MOZGÁSmeditáció " elnevezés. A lélek egyfajta tréningje a test és a légzés fókuszált jelenlétével.

Ez úgy érzem, közelebb van ahhoz , ami ott velünk és bennünk történik.

Egyéni utakat járunk be egy közös spirálban, melyben az emberiség gyógyul.

Nem fog véletlenül szembe jönni veled a jóga, illetve mindaz, amire meghívást kapsz általa.

Így ha érzed a hívást , várlak szertettel.

És még egyszer : a jóga szó eredeti jelentése: összekapcsolódás, kapcsolatfelvétel.

Egy hatékony módszer és lehetőség visszatalálni Önmagunkhoz.

Légy a hortenzia, ami a saját földjében virul és gyönyörködtet !

Légy boldog és örömteli ! Erre születtél ! Komolyan ne vedd annyira komolyan !

Gyöngyös


Rendjén való változás

A REND Istentől való. Nincsenek benne kompromisszumok, joghézagok. Nincs olyan, hogy majd én kijátszom " okosban ".

Hát ki vagyok én egyáltalán, akinek ez eszébe juthat?

Miről gondolom, azt, hogy birtokolhatom, irányíthatom és mik szunnyadnak az erre való hajlamom mögött?

A tulipán hagymája a földbe vettetett. Mi egykor maga is tulipán volt, azaz annak egy része. Hozzá tartozott. Nem gondolkodott azon, meddig tartózkodjon a talajban. Kapta a fényt, a vizet , várakozott egykedvűen , hogy majd amikor eljön az ideje, a talajban csírázó élet szárba szökkenjen és megmutassa magát. Hogy ragyogjon, lényével gyönyörködtessen. Hogy eljusson valakihez, akinek szánva lett, még azelőtt, hogy hagymasága tudatára ébredt volna. Öröm kísérte jöttét. Csokorban a többi társával együtt élték a lényükben rejlőt és nem számolgatták az időt, nem sopánkodtak , amikor leveleik üdeségén megjelentek az első változások. Csak az ember nézett rájuk sajnálkozva : "Ó, jaj, szegénykék, hát már nem olyan szépek, mint tegnap, alig csodálhattam őket, s máris elhervadnak és mehetnek a kukába. "

Miközben az ember sajnál, sosem gondol bele, hogy a sajnálat tárgya önmaga.

A tulipánnak olyan mindegy. Ő jól van, köszöni. Cseppet sem zavarja, hogy történik a REND .

Mert az olyan egyértelmű számára.

Nem gondolkodik, nem hiszi, hogy birtokolt valamit, amit elveszíthet.

Az ember, aki nem a RENDben létezik, minimum egy kis összeszűkülést érez. A veszteség fájdalmát. Azt, hogy kevesebb lesz .Hogy amit birtokolt, ami őt gyönyörködtette, már nem olyan és aztán eltűnik . Egykor szép volt,de már nem annyira, egykor friss volt, most már nem az. Megváltozott és elmúlik.

Sajnálkozása közben az ember aligha veszi észre, hogy a tulipán az átalakulásban is gyönyörű. Sőt ! Maga a folyamat lenyűgöző, varázslatos. A színek egymásba mosódása, az új színek előbukkanása, a levelek pöndörödése, az első hangtalanul lehulló szirom csendes várakozása, míg a többiek is megérkeznek az asztalra ,hogy immár spontán sziromszőnyeggé álljanak össze . A REND részeként.

Mily gyönyörűek most is! Aki nem veszi észre, a félelmei szűrőjén át tekint rájuk. Ez a szűrű nem a REND tartozéka. Az ember alkotta meg. Talán amikor először elhitte, hogy valami lehet kevesebb annál, mint aminek teremtve lett. Hogy felügyelnie kell a világot ahhoz, hogy olyan legyen ,amilyennek szerinte lennie kell. Erőlködés, küszködés, kontroll, birtoklás, veszteség képzete és a hiány fullasztó nyomása.Kavarognak , gomolyognak az emberi elme olyan mély zugaiban, ahová még bepillantani is rémálom. Az Isteni RENDről leszakadt elme rémálma.

Hányan, és hányszor élünk meg ilyen összeszűkülést , amikor valami változik, éppen átalakul az életünkben? Éppen zajlik valami, ami szükségszerű, de legalábbis én hívtam be a valóságomba, hogy tapasztaljam. Nem vagyok az általam látott világ áldozata. Csak ha azt választom.

Ha alkut akarok kötni Istennel. Ha még alszom és álmodom. És ráadásul azt hiszem, hogy az igazak álmát alszom. Ha ragaszkodom ahhoz az érzékelésemhez, hogy tudom, mi a világ és mire való.

Addig a lehulló tulipánszirom csak egy újabb ok lesz a bánkódásomra, addig a test változása egy újabb megtagadott rész lesz a valóságomban és a halál is csak valaminek az elmúlása marad, a végső okom a félelemre .

Mert nem tanítják az iskolában és nem arra készít fel az élet, hogy minden, ami történik, jó okkal van úgy. És hogy a legnagyobb RENDben van. Anélkül, hogy tartanám akaratom gyeplőjét.

Nem tanítják az Életre való ártatlan rácsodálkozást, a pillanat misztériumát, a jelenlét örömének képességét, ami mindannyiunkba el lett ültetve.

Mit tanít ez a világ? Akarok benne továbbra is hinni? Akarom, hogy megmondják nekem, mi a szép és mi a jó? Hogy mi a rendjén való?

Vannak kultúrák , azokban a világokban , amelyeket még nem szennyezett be a " pénzisten ", ahol még összekapcsolódva élnek a természettel. Nemrég olvastam egy nőiségről szóló könyvben, hogy egy Ausztrál bennszülött törzsben amikor egy kislány "nagylánnyá válik", ünnepséget rendeznek számára, ahol a törzs többi nőtagja üdvözli őt, a leendő anyát, nagymamát, a NŐT !

Majd amikor telnek az évek, ez a nő megtanulja, hogy értékes , szerethető , úgy jó, ahogyan van, és amikor a holdciklussal együtt nőisége szimbóluma havonta megjelenik, az olyan természetes számára, mint a napfelkelte és a napnyugta. A menstruáció nem "havibaj", az áldott állapot nem " terhesség " . Sőt ! Most figyelj ! Amikor elmúlnak az évek és elmarad az utolsó "holdragyogás " , a női körben kivárják a 13 hónapot és ünnepélyesen a " tizenharmadik HOLD asszonyának " kiáltják ki a NŐT , legalább akkora, ha nem nagyobb szakrális törzsi szertartás keretében. Üdvözlik a bölcset , az éretté váltat , azt, aki életet adott és most átveheti helyét a törzs azon tevékenységei helyén, ahol bölcsességét méltón használhatja , fiatalabb nőtársainak érett , támogató jelenlétével.

Szerintem ez gyönyörű !

Te mit szólsz ?

Lennél egy ilyen kultúrának a tagja? Lennél egy megpihenő, csendes jelenlét a RENDben? Ahol minden természetes, ahol ünneplik az életet és nem alkotnak "emberisten " törvényeket?

Ahol ugyanolyan természetes az elmúlás az élet minden szegmensében, mint a tulipán szirmának lehullása?

Ahol van látás a jóra , a szépre és ahol a kreatív energiák, az intimitás olyan természetesen vannak jelen, hogy a mi civilizált kultúránk meg sem látja azt . Mert emberi elgondolásaink az Igazság birtoklásának hitével váltak egyenlővé.

Mi a természetes és mi a természetellenes ? Mi az életigenlő és mi az életellenes?

Tanulom, sokszor magam is sírva tanulom a leckét.

Még mindig fellelem kapaszkodásomat , birtoklási vágyamat , az élet örömének elmulasztása feletti siránkozásaimat.

De jó tanuló vagyok. Azt hiszem. Legalábbis megtanultam egy tulipántól is tanulni.

..és folytatom. Mert annyi mindenre nem emlékszem még önmagamról.


"Az légy, aki vagy, érezd jól magad , s ha elhajózol hosszú vizeken,

Néhány kikötő még útba ejthető,

de úgyis vissza érkezel ! "

Átlényegült -e bennünk valami azzal, hogy mögöttünk van egy igazán nem könnyű , embert , lelket próbáló év és megkezdődött egy újabb?

Persze , a kérdést eleve rosszul teszem fel, hiszen már jól tudjuk , a változásokat nem az új év hozza el.

Ez csak emberi remény az emberi időszámításban. Vakhit. Erőtlen illúzió.

Ha a fókuszunk nem kerül le arról, amit a világ elénk tálal, ha nem születik meg bennünk egy parányi kis szikrája az Igazság ( Isten ) keresésének, figyelmünk a tálcán kínált válaszokat fogja Igazságnak elfogadni.

Szembe jött velem a minap egy értékes mondat: " Önismeret nélkül belehalunk a változásba " IGEN. Nagyon.

Szerintem Önismerettel is belehalunk egyébként, de talán, ahogy Jézus mondja, ez az egyetlen halál, ami számít: az illúziók halála .

Mik hát ezek az illúziók?

Téves érzékeléseink arra vonatkozóan, hogy mi a világ és mire való. Személyiségünk álarcai, érzelmi testünk ( auránk ) fájdalmas sebektől izzó atomjai, és a fizikai testünk minden élő sejtje.

És ami talán a legfontosabb, bár csak nagyon óvatosan emelem ki a teljes egészből, az az ELME .

Ami persze nem azonos a fizikai aggyal, ami bár egy csodálatos és bonyolult rendszer , végső soron " csak" egy elektromos vezérlőház, ami felépít és lebont, kikapcsol és bekapcsol.

Nem hoz létre gondolatot, ezt nem Ő műveli.

És nem hoz létre változást , mert az erre vonatkozó vágy és szándék az ELMÉBEN , a mély lélekben fogan. Magában a létezés, a Tudatosság terében, amik vagyunk és ami Isten kiáradása.

Nem tanítják az iskolában és senki nem magyarázta még el nekem azokat az alapvető fogalmakat , amikkel tán egész földi életünkben felületesen és felelőtlenül gazdálkodunk és vakvágányon száguldunk a boldogtalanság felé.

Hogy mi is a Lélek, mi a Test,mi a Szellem és mi az ELME?

A Csodák tanításában Jézustól ezekre is választ kaptam.

Sok téves hit és arra épülő szenvedés gyógyult meg bennem általa.

De visszakanyarodva az Önmegismerésre és a változásra :

Ahogy levettem a fókuszt az őrült világról, aminek persze magam is része vagyok, úgy kezdett el napról napra derengeni valami ismerős, nagyon otthonos érzés bennem, ami hol fájdalmas, hol könnyedebb felismerésekkel bontogatta magát .

Arról, hogy ki is vagyok és hogy mit keresek itt,hogy miért feszített , nyomorított meg az az élet, amikor azt éltem, amire nem vitt rá a LÉLEK- ahogy a magyar nyelvben kódolt egyik szép igazság mondja.

Mindannyiunkban szól, suttog, vagy már ordít ez a belső hang, az ébresztő hangja. Lenyomjuk még és alszunk tovább jóízűen, egy könnyebb nap, egy jobb világ virradatát várva? Vagy elég volt és azt mondjuk: itt az idő. Itt van ez a nap, itt van ez a pillanat , ez az élethelyzet, ez a kis tapasztalathullám, amit éppen most élek és én megnézem, igenis meg akarom látni, mi van ebben jelen?

Mi jelenik meg egy Teliholdban gyönyörködve Bennem, mi árad szét lelkem idegvégződéseiben , amikor elmerülök egy januári meztelen bokor ágán hintázó esőcseppben, a gyermekem szemében, a párom bőrének érintésében?

Hol van ezekben a pillanatokban az őrület , a komolyság , a hazugság , a kétség és a félelem?

Ugye, hogy nyoma sincs? Te is érezted már, tudod, miről beszélek.

A felébredés folyamata megköveteli ugyan a fegyelmezettséget, de még sincs helye benne a komolyságnak.

Ha már őrült a világ, miért ne lehetnék az az őrült benne én, aki a káosz közepén békét tud lelni, aki a maszk alatt nem csügged , aki felbont egy üveg bort kedd este, aki elkezd másokért, az alvókért imádkozni és az egyetlen Tanítóhoz fordulni, akinek az útmutatása sohasem téved. Jézus Szentléleknek hívja, s most már én is tudom így szólítani, de legyen csak az Igazsággal , a Teremtővel összekapcsoló kommunikációs erő- ha így jobban befogadod.

..Szóval még tanulom, de egyre jobban szórakozom közben. Őszülő hajam, elmúló fiatalságom , sajgó csontjaim érzékelése közben egy új, friss energia, a gyermeki látás öröme árad szét lényem minden szintjén. Öregedve fiatalodom. Befogadva a változás, az elmúlás VANságát mégis egy kisgyermek csillogó szeme tekintget rá a pillanatokra.

Félre tudom tenni a sérelmeimhez való ragaszkodásomat és várom, hálát adok a lehetőségekért , amikor valaki az arcomba tolja, mi vár még gyógyulásra bennem. Mert a másokért mondott ima megerősít és táplál, erőt, bölcsességet ad a Szeretetben maradni , akkor is, amikor nehéz és egoisztikus tudatosságban próbálom az igazamat védelmezni.

Egy -egy pillanatra megízlelni a megengedést , hogy a Szentlélek összekapcsoljon azzal az édesanyámmal, azzal a gyermekemmel, azzal az eladóval, fodrásszal, maszk-és oltásistenben hívő Lélekkel, aki Isten szemeivel látva előttem áll...nos nehéz szavakba önteni, de meghalad minden gyönyörűséget és elképzelt jót.

Jézus azt tanítja, hogy csak légy együtt valakivel úgy, hogy semmit sem vársz tőle, hogy pusztán szereted azért, hogy van és közben fókuszálj arra, hogy megnyisd magadban azt a helyet, ahol be tudod fogadni az Ő szeretetét, bárhogy is kínálja fel azt számodra.

Épp elég borzongató ez így elméletben is, de én gondoltam egy nagyot és úgy döntöttem, ki is próbálom.

Életek gyógyultak meg bennem ezekben a pillanatokban.

Pedig közben az élet zajlik és morajlik és torzul és vonaglik odakint.

Persze sokszor beránt engem is és egy ideig zuhanok, zuhanok...

De valami elkap mindig , mielőtt a Pokolba csapódnék. Elkap és felemel, hogy onnan folytassam, ahol eltévedtem, ahol letértem az útról.

A hit lassan beletágul az ősbizalomba és TUDÁSBA, ami el vagyon bennünk ültetve.

Káoszban szülni, káoszban újjászületni csak az IGAZSÁGot szomjazva érdemes.

Én azt kívánom Neked, ha ezt végigolvastad, hogy légy áldott és egyetlen pillanatot se vesztegess el arra, hogy megpróbálj olyanná válni, ami nem vagy.

Ez a káosz urának vágya, de nem azé, aki Téged örömre és Szeretetre teremtett.

Légy jó! Légy Igaz! Az légy, aki vagy, érezd jól MAGad !

Szeretettel Ölellek !

Gyöngyös


Gyöngyöt az embernek -2021

Mit is mondhatnék ?

Ma, 2020 utolsó óráiban. Egy olyan év végén , ami egy nem várt, nem kívánt vendéget hozott a Földre. Egy vendéget, aki sokáig maradt és ki tudja, meddig időzik még itt.

Lehet őt tagadni, lehet gyűlölni, kétségbe vonni, lehet rá sok nézőpontból tekinteni.

De akár várt, akár hívatlan, mégis egyfajta vendég itt. A vendéggel pedig tisztelettel illik bánni. Mert jötte valamit mindig hoz és távozásával mindig ott marad valami belőle.

Jutott -e valakinek eszébe kávéval kínálni és megkérdezni tőle: Ki vagy Te igazán?

Mert ha a Létezésben minden Isten kifejeződése, akkor talán ez a vendég is hordoz magában valamit a NAGYból.

Okkal jött és nem távozik előbb, mint ahogy látogatásának célját beteljesítette.

Talán túl messzire megyek ezzel , de megcsömörlésig érzékelve a legkülönfélébb elméleteket és a végtelen számú igazságot, a mindent tudók napi szintű tudósításait én végül a magam belső hangja mellett maradok és leginkább annál az állításnál, amit egyedüli igazságként kimondhatok: hogy én nem tudok semmit.

Szóval lehet bármiben hinni , vagy bárhány igazságot feltételezni 2020- ról.

Egyet nem lehet: azt állítani, hogy jötte nem rendezte át az életünket. Mindegy milyen szinten, milyen mértékben, de végül talán egy kérdést érdemes csak feltenni: közeledtünk, vagy távolodtunk , milyen irányban tettünk elmozdulást? Mármint Lényünk Igazságát tekintve.

Lerombolt kapaszkodóink , köddé vált kötődéseink , magunk mögött letett szokásaink , hátrahagyott elképzeléseink. Barátok, embertársaink, szülők, akik már nem tartanak velünk ebben a világban, visszatekintve megannyi fájdalom és veszteség mardosó füstje kavarog a levegőben.

Mindannyian érezzük, hogy már semmi sem lesz a régi. Azt nem tudjuk, helyette mi lesz és a tátongó űr sokszor végtelen mélynek tűnik. A tervezés, az elképzelések, emberi elgondolásaink sorra váltak alaktalan semmivé , áttetszővé, végül láthatatlanná.

Tömegeknek egy tenyérnyi rongydarab lett az egyetlen biztos pont, egy mosolyt és emberi interakcióinkat megfagyasztó takaró, amely fölött kereső szempárok próbálnak reménykedve kapcsolódni, egymást felismerni.

Mégis: mindennek a zűrzavarnak a kellős közepén sokunkban megszületett valami furcsa béke és elfogadás. Valami egyetemes , emberi megértéseinket meghaladó belső iránytű, vagy egyfajta világítótorony. Egy bizonyosság, hogy jó okkal történik, ami van . Ahogy a Misztrál zenekar énekli, a "káoszban fogant újjászült rend " reménye időről időre átsegÍt bennünket a változás lélekvesztő elhagyatottságának érzésén.

Hogy szórtunk-e el új magocskákat ebben a jelentőségteljes évben, kötöttünk-e egyezséget a belső Igazságunkkal, hagytuk-e , hogy a világot átformáló magasabb REND tegye a dolgát, az megint, mint mindig szabad választás volt.

Ahogy Jézus a Csodák tanÍtásában üzeni: "A megpróbáltatások csupán olyan leckék, amelyeket nem tanultál meg, így megismétlődnek, hogy most jó döntést hozhass ott, ahol korábban tévedtél és így megszabadulhass a korábbi döntésed által okozott minden fájdalomtól. Minden nehézség, minden gyötrelem, minden tanácstalanság által Krisztus szól hozzád és nyájasan azt mondja: Válassz újra testvérem! "

2019 év végén kezdtem el felfigyelni egy jelenségre, ami aztán megállás nélkül vissza-visszatért: Az órára mindig akkor néztem rá, amikor a számok ismétlődtek: 13:13- kor, 14:14- kor, 18:18- kor és így tovább. Mit jelenthet, mit üzenhet ez nekem? 2020 van, valami olyan történés , ami átrendez minden eddigit. Az idejét múltat, a megkövesedettet , a változásra várót. Csak teszi a dolgát és tudatni akarja, hogy teszi a dolgát. És ez mindig is így volt és mindig így lesz. Ahogy a világkorszakok váltják egymást az Isteni Rendben , ismétlődik , történik az, aminek történnie kell.

Számomra a legnagyobb tanítás idén a megengedés volt . A változás elfogadása és a személyes felelősség megértése.

Hagyni , hogy az Istenivel összekapcsoló kommunikáció, amit Jézus a Szentléleknek hív , átalakítson , megújítson mindent, ami már nem képes a magasabb szintűt, az IGAZat szolgálni.

Úgy a test sejtjeit, úgy az érzelmi rétegünket, melyek a régi sebeink lenyomatait őrzik, úgy a személyiséget, ami az önmagunknak hitt álarcaink rétege, az elmét, ami a tapasztalás egyéni és kollektÍv tere ..és ugyanígy magát a bolygót, ahol az életünket tapasztaljuk.

Mélyen hiszem, hogy bármilyen formában is, de végül ez a 2020- as vendég hosszú tartózkodása alatt sokunk asztalánál időzött nem hiába, nem feleslegesen és amit maga mögött hagy majd, az egy kigyomlált , megtisztított , jó termésre előkészített talaj lesz.

És végül az említett Misztrál zenekar dalában énekelt sorok üzenetével elköszönve hittel, Igaz szeretettel és reményteljes , tápláló gondolatokkal áldott következő évet kívánok Mindenkinek.

" ..Szent dal csengését, majd a szent csendet,

Káoszban fogant, újjászült rendet,

Játékot, harcot, s a végén békét,

Tó mélyén alvó tündérek képét,

Lelkek sebére hófehér tépést,

Tenni az Isten felé pár lépést,

Átlépni közben árkot, göröngyöt

És az embernek szórni a gyöngyöt. "

Fehér Gyöngyi


Lehorgonyozni a változás viharában

Mélyen megrendítő a változás mindig. Kapkodjuk a fejünket, próbáljuk értékrendünkben elhelyezni az új szeleket, amelyek fújnak. De most nagyon fújnak. És hozzá esik az eső. Hideg lett, sötét lett, fokozódik a nyugtalanság , a feszültség , a nyomás , a diszharmónia.

Miért? Mert érzékeny érzékszerveinkkel rátapadunk a történésekre és nem tudjuk azokat semlegesnek érzékelni. Mindig valamilyen : jó vagy rossz, könnyű vagy nehéz, passzol, vagy nem passzol , kielégít, vagy nem, hoz-e nyugalmat, vagy nem ?

A reakcióink pedig nem vesszük észre, de önjáróak már. Ahogy egyszer megítéltünk valamit, ahogy azzal kapcsolatban éreztünk, gondoltunk, az a minta kapcsol be szüntelen.

Táguló tudatosság nélkül így maradunk. Sőt van ennél még lejjebb is.

Ha csak engedjük hatni ránk a manipulációt, a tömegtudatot és hagyjuk , hogy a bennünk élő lélek szembe menjen az igazsággal, nem sok kell és máris elveszettnek érezzük magunkat. Talpunk alatt a talaj ingatag, kínjaink egyre fokozódnak , de még mindig a csodatévő kapszulát keressük a világ kínálatából. Ami enyhít, ami jobbít, ami könnyebbé tesz. Műkönnyet, amit kiszáradt szemeinkbe cseppenthetünk, hogy tovább nézhessük a hazugságokat , a korlátozásokat , azt, hogyan csatlakozunk rá egy létidegen áramkörre, ami csak azt a célt szolgálja, hogy áramot termeljünk a hálózatnak a további vakításhoz.

Mikor értjük már meg, hogy a fényünk nem eladó. Mikor értjük már meg, hogy nincs megoldó kapszula, csak ingerület -elvágó, hogy ne érezzük a hazugságok kínzó fájdalmát. Érzéketlenné tevő külső gazdagságaink nyomán egyre gyorsabban szegényedünk el odabent.

Lecseréljük, eldobáljuk , kacatokra váltjuk  valódi értékeinket, abban a hitben, hogy majd az új kacatok boldogabbá tesznek.

Ugyanannyi az értéke egy társnak, mint egy okos kütyünek, nem teszünk több figyelmet, erőfeszítést valódi javaink ápolására, mint egy rutinbevásárlásra. Megszerezni , még többet megszerezni, még újabb élvezetekhez jutni minden áron...bármi áron.

Szerepcsere készségünk nulla, a másik egy idegen. Amíg a javunkat, érdekünket szolgálja, talán kedves és szép, ezen túl értéktelen , semmit érő, akadék.

Majd megszerzünk egy másikat , aki betölti vágyainkat, aki majd teljessé , boldoggá tesz és játssza velünk a játékainkat.

Kapcsolataink fájdalmasan kis töredékében jelenik csak meg az Isteni látásmód, az egyenlőség nézőpontja, a hála és az együttérzés. Az ego útján lépdelünk a szív útja helyett.

Nem kell sokat tűnődni a dolgon, de ezt az arctalanságot, idegenséget, szolgaságot , értéktelenséget, félelmet szimbolizálja elkendőzött , mosolytalan álarcunk.

Hiába színezzük ki , rajzolunk rá motívumokat , figurákat, csipkét, mandalát, matyó mintát, a Jóisten a két fülünket sokkal többért alkotta, mint hogy legyen mire az álarcot felakasztani.

Ahelyett, hogy megkeresnénk a horgonyt és levetnénk a mélybe , hogy megkapaszkodjon a tomboló viharban, inkább saját köldökzsinórunkra akarunk felcsavarodni , hogy arctalanul, mosolytalanul, igaztalanul kapkodjunk az éltető levegőért , mert már az is fogytán van.

Október közepe van. Az emberi törvények az Isteni rendnek feszülnek . Egyre jobban, a végsőkig.

A belső elcsendesedés hívása egyenes arányban növekszik a sötétség csábításával.

A választás szabadsága nem más , mint a szabad akarat.

Egyszerre nem lehet két vezető szavára hallgatni , egyszerre nem lehet két irányba indulni.

Megjelenik az egyéni felelősség súlya. Érzitek ?

Remélem, egyre többen érezzük !

A dráma sokszor kell. Mert az ember a drámából nyer erőt. De dráma tragédiába is fordulhat. És ott már nincs erő, csak a pusztulás.

A változás szelei fújnak , de a változás szelei nem lovagolhatóak meg a változtatás szükségességének elismerése nélkül.

Én ültem már vitorláson, ahol megtapasztaltam, milyen parányivá válni egy szempillantás alatt, ha a természet rendje ellen fordulunk. És azt is megéltem már, milyen békésen hajózni a hangos tömegtől távol , a kellemes, simogató szélben - bízva a Kapitányban ..és a hajóban.


Gumicsizma és szalmakalap

Gumicsizma és szalmakalap
Gumicsizma és szalmakalap

Nem hiszem, hogy egyedül vagyok. Bár mindenki a maga személyes és mélyen bensőséges útját járja , én hiszem, hogy nem vagyok egyedül a felismerésben, hogy mire is adott lehetőséget ez az időszak, amelynek a napjait éljük. És nemcsak a felismerésben osztozunk, hanem a tapasztalásainkat illetően is.

Szeretem a természetből vett példákat , szeretem, ahogy a természet tanít. Sokat írok erről mostanában és olyan, mintha ez a tanító forrás kiapadhatatlan volna. Szerintem az is.

Egy olyan tiszta vizű és tápláló forrás, amihez bárhányszor odamehetünk megmeríteni a kulacsunkat, megmosni megfáradt szemeinket és új erővel távozva táplálkozhatunk belőle az úton.

A gyógyulás nagyon félre lett értelmezve- mondja Jézus . Nem kerül erőfeszítésbe, csupán a megengedés szükséges hozzá. Megengedés minden egyes lélegzettel.

De mit is kell , hogy megengedjünk és kinek?

A változást , az átalakulást . Annak az erőnek, ami gyönyörűen munkál bennünk, ha hagyjuk.

Megszokásaink folyójában nyakig merülve kapaszkodni és az áramlattal szemben küszködni, minimum fárasztó, de leginkább értelmetlen.

Programot tervezni , eldönteni, hogy történjen a következő perc és nap és hét, eldönteni és kontroll alatt tartani a terveinket , vágyainkat , törekvéseinket . Ezt tanultuk, ez a program adta meg látszólag a biztonságérzetünket. A tervezhetőség. A kiszámíthatóság.

Az ember felteszi a sakktáblára a bábukat és le akarja győzni az ellenfelét.

De a sakktáblák sem ugyanazok és a bábuk sem. Nem beszélve a forgószélről, ami a semmiből kerekedik és felborítja az egész asztalt . Volt, nincs.

Egy napon belül ötször változik az idő, egy órán belül ötször a hangulatunk, minden van egyszerre és aztán nincs semmi sem.

Szélsőséges- mondja az ember. Napokig nyughatatlan szél fúj, aztán esik az eső és a legváratlanabb pillanatban újra hőség lesz, de csak olyan rövid ideig, hogy mire elővesszük a szalmakalapot, gumicsizma után kell rohannunk és fedezéket keresnünk.

Nyár , tavasz és ősz, épp hogy csak tél nincs egy napon belül.

Megtehetjük, hogy ragaszkodunk az elképzelésünkhöz, a terveinkhez, a vágyainkhoz . Szidva , átkozva az egészet strandolunk a viharban, vitorlázunk a szélcsendben és kirándulunk a rekkenő hőségben, mert azt terveztük mára.

Nem vesszük észre, hogy akarással ízetlen , sótlan marad az élet, elvész útközben minden jó, amit kergettünk, hajszoltunk, akartunk.

Ott marad a szekrényben a szép ruha , amit a "majd akkor"- ra tartogattunk. Ott maradnak az ünnepi poharak , amelyekből majd akkor iszunk, és bennünk maradnak a hangjegyek, amelyeknek ott kínálta magát a lehetőség, hogy eldaloljuk őket. Ott maradnak a lábainkban a tánclépések, amelyeket nem táncoltunk el és ott maradnak a kimondatlan szavak és visszatartott ölelések is. Akár az elfojtott könnyek.

Mert nem tartottuk elég becsesnek a pillanatot . Mert másképp érkezett, mint ahogy terveztük.

Vagy magunkat nem tartottuk elég becsesnek a váratlan pillanathoz.

Összezavarodunk . Aztán elégedetlenkedünk. Aztán újra tervezünk és újra össze kell, hogy szedjük a bábukat , mert megint jött egy forgószél.

Meddig ragaszkodunk?

Az ember meddig akarja még uralni és felügyelni az életet ?

A teljes kifáradásig az ellenállás energiájából veti magát újra harcba és még mindig győzni akar.

A kifáradás kell. Valamilyen szinten üdvös és jó . Mert valami végre annyira elcsendesedik , hogy elkezd a csendben távolról, először egészen távolról és halkan, de elkezd egy hang szólni bennünk .

Ismerős és kedves, de az ego egy darabig perlekedik vele és túl akarja majd harsogni. Mindent be fog vetni.

Nem baj. Ez a természete. Táplálnia kell a fontosságához való ragaszkodását és a végsőkig meg is fogja tenni.

Aztán az ember, az érző ember lassan bizalmas kapcsolatba kerül ezzel a csenddel és elkezdi megízlelni az élet áramlásának egyszerű erejét és biztonságát.

Azt, hogy rendben van az, ha elkezdenek nem úgy történni a dolgok, ahogyan akarta. És hogy ez nem jelent tehetetlenséget és nem jelenti az erő hiányát.

Hogy rendben van , ha nem a megszokott időben süt ki a nap és az is rendben van, ha egyáltalán nem süt ki .

Rendben van , ha a váratlan dolgok eleinte kibillentenek a biztonságérzetünkből, mert megérezzük, hogy mennyire biztonságos marad minden váratlan pillanat , miközben egyre rugalmasabbá válunk .

Így alakul ki a megengedésre való hajlandóság. Meg kell tapasztalnunk, hogy attól még, hogy másképp alakul minden, van egy belső tengelyünk, ami mentén le tudunk horgonyozni .

Megszületik egy új befogadás bennünk arra vonatkozóan, hogy az élet folyója megtalálja az új medret magának, ha hagyjuk és a régi medret, amit a megszokásaink energiái vájtak, engedhetjük kiszáradni.

Régen minden este kikészítettem a másnapi ruhát . Elterveztem, mit veszek fel, még a bugyit és az ékszert is odakészítettem.

Ma pedig sokszor mondok köszönetet azért, hogy annak idején nyitott gardróbot terveztünk. Persze csak azért ,mert nem fértek volna el az ajtók :-)

Hála Istennek! Most legalább könnyen hozzáférek a gumicsizmához és ugyanúgy kéznél van a szalmakalap is. Örülök neki és nem bánkódom, mert megtanultam rugalmas és megengedő lenni a következő pillanatnak, bármit is hozzon.

Ezért a válaszom arra, ha megkérdezik tőlem: mi a terved holnapra ?

Fogalmam sincs. Majd megmutatja magát .

De az biztos, hogy felveszem a szép ruhát egy átlagos keddi napon , amikor csak a falusi boltba megyek és megiszom a finom bort egy átlagos, alkalom nélküli estén is.

Mert megértettem, hogy nincs alkalmasabb pillanat a MOST- nál és nincs nagyobb erő a megengedésnél.


Jól csak a szívével lát ...

Jól csak a szívével lát az ember
Jól csak a szívével lát az ember

Átérezzük vajon ennek a kedves mondatnak a mélységes igazságát?

Átéreztük valaha , mennyire megrendítően igaz és milyen tanítást hordoz magában nekünk embereknek, akik elfelejtettünk a szívünkkel látni. Azt hisszük, látunk, pedig csak érzékelünk a fizikai szemmel.

A természet varázslatos tanítónk. Csak elég közel kell menni és elég csendben kell maradni.

És akkor feltárul valami , ami az emberi szem látásán túli. Megmutatkozik valami abban a látásban, ami egyfajta hazatérés -élmény. Otthonosság. Ismerős hely. Valamit felismerünk , amire csak azért tudunk rácsodálkozni, mert ott van már eleve bennünk. Idegen dolgot nem ismerhetünk fel.

Jövünk-megyünk a világban és mégis vakon utazzuk át gyakran ezt a gyönyörű életet .

Találkoznak a testek, találkoznak a tekintetek , de nem találkoznak a lelkek . Csak nézi az ember az embert , de nem látja Isten az Istent.

Egy Jézustól kapott gyönyörű tanítás engem nagyon megérintett és azóta minden napomon emlékeztetem magam rá.

Mi is ez a tanítás?

A Szent kapcsolatról szól. Amikor benne vagyok a kapcsolódásban , egy dolog , ami számít:

Együtt lenni valakivel úgy, hogy egyszerűen csak szeressem Őt. Csak azért, mert van. Elvárás nélkül. Ítélkezés nélkül. És megnyissam magamban azt a helyet, ahol be tudom fogadni az ő szeretetét abban a pillanatban.

Könnyű ez ? Bizony nem. Gyakorlást igényel, az elme fegyelmezését és a szív csendjét.

De nagyon megéri gyakorolni és mint minden, a gyakorlással válik ez a fajta kapcsolódás is egyre könnyebbé.

Ám fontos tudni, hogy csakis a saját részemért felelek. A másik helyett nem tehetem ezt meg.

Ez minden. És ez elég.

Amikor elmélyülünk a természet szépségeiben, ez a fajta szent kapcsolódás történik meg. Egy felismerés, egy feltétel nélküli gyönyörködés , egy elvárás mentes rácsodálkozás a LÉTEZÉSRE, Önmagunkra.

A természet nem ügyeskedik, nem helyezkedik, nem manipulál. Csak van és a "vanságával " gyönyörködtet. Csendesen tanít.

Megnyit egy átjárót, melyen keresztül Önmagunkhoz érkezünk.

A természet , ha kellő alázattal közelítjük meg, olyan gyönyörűen átalakítja azt a fajta kapcsolódást, ahogy emberként tesszük ezt és hisszük, hogy különleges kapcsolataink vannak.

A különleges kapcsolatainkat az érdekeink rezgései manipulálják. Keresünk valakit , aki játssza velünk a játékainkat és együtt elmerülünk a világ figyelem elterelő eszközeiben. De nem látjuk egymást közben.

Én arra vágyom, hogy lássak és arra, hogy lássanak.

Ahogy a természet lát engem és ahogy én látom őt.

Jól . A szívemmel.

Van lehetőség gyakorolni bőven !

Csak az én részem az én felelősségem. Micsoda megkönnyebbülés ez . Nem igaz ?


Míg nem lesztek újra olyanok, mint a kisgyermekek...
Míg nem lesztek újra olyanok, mint a kisgyermekek...

Melyik lehetett az az utolsó pillanatunk , amikor minden tapasztalásunk kristálytiszta és ítélkezésmentes volt?
Melyik lehetett az az utolsó pillanatunk, amikor miden látványt és történést egyszerűen befogadtunk és készen álltunk a következőre. ..és amikor a kettő között csak a kíváncsiság maradt és minden , amire készen álltunk, maga a csoda befogadásának egyszerű nyitottsága volt?
Mikor volt az az utolsó pillanatunk, amikor még semmi sem haladt át a félelem szűrőjén és minden a maga nemében semleges maradt? Meddig tartott ez eredendő állapot, melyhez minden lélek tudatosan, vagy tudattalanul visszatérni vágyik?
Talán addig a pillanatig, amíg a gyermek sérülékeny , tiszta befogadása meg nem karcolódik az első korlátozással, belé ültetett bizonytalansággal, félelemmel , amíg először kétségbe nem vonja ez a kis lélek a " minden rendben van "- t, a feltétel nélkül "szerethető vagyok" - ot .
Nem szükséges mindezt felgöngyölíteni, bár amikor önmagunk gyógyulási folyamatában vagyunk, olykor egy- egy ilyen pillanat megmutatja magát. Sok ilyen pillanat lesz.
Sokkal örömtelibb dolog azonban tudni, hogy ami gyógyulásra vár bennünk az újra és újra fel fog bukkanni az életünkben. Elsősorban az emberi kapcsolatainkban és a fizikai test tüneteinek üzeneteivel. Nem szükséges tudni, hogy mikor és hol kezdődött el az önmagunkról szóló téves érzékelésünk, mikor kezdtünk el egyszer hinni valami másban, mint abban az igazságban, amik vagyunk.
Jó tudni, hogy mindezt nem kell tudni.
..mert ami gyógyulásra vár , az itt van velünk ebben a pillanatban is.
Fel fogja tárni magát és egyszer csak megtanulunk hálásnak lenni azoknak az embertársainknak, akik ezeket a sebeinket az " arcunkba vágják " és megtanulunk hálásak lenni a testünknek, amely hűséges szolgálóként teszi a dolgát és az őt terhelő emléksúlyainkat , gondolati torzulásainkat tálcán szervírozza- rendelés nélkül.
Amikor a körülmények látszólag ellenünk dolgoznak, a mélyben egy nagyon szép és a gyógyulás lehetőségét magában hordozó energia munkál. Ha éber vagyok és csak annyit teszek, hogy megfigyelem a felbukkanó érzéseim mögötti gondolatot és megkérdezem magamtól: vajon ez a gondolat áthalad -e a félelem szűrőjén , van-e benne korlátozás, hoz-e magával valami összeszűkülés-érzést a testemben és hogy tudom-e mindezt a kisgyermek kíváncsiságával szemlélni , tudván, hogy bármelyik pillanatban megvan a hatalmam arra, hogy egy új, tiszta, szeretetteljes gondolatot válasszak. Egy olyat, ami méltó hozzám és amelyben nyoma sincs bárminek, ami nem szeretet?

A felnőtt tudatos, a gyermek éber .
Mindkettő fontos . A tudatos éberség a megengedéssel párosulva nagyon szép átalakító erővel tud minket visszaállítani arra a pályára , amelyen jó keringeni.

Amikor Jézus arról beszél a ma emberének, mi az idő építő módon való használata, erről a gondolati éberségről és a bennem zajló folyamat teljes megengedéséről tanít.

Köszönet érte ! ♥
És köszönet minden pillanatért, amelyben gyógyulhatnak az egykor, valaha, akármikor sérült részeink , visszarendezve elménk egységét, teljességét a gyermeki idő azon pillanatának állapotába, ami az utolsó sérülésmentes pillanat volt.




Minden tanítja a tanulásra nyitott elmét

Minden tanítja a tanulásr nyitott elmét
Minden tanítja a tanulásr nyitott elmét

 A természet a legtermészetesebb tanító.

Adva van egy tál gyönyörű, az egészségtől kicsattanó szemű , zamatos meggy. Ráadásul ajándék a kedves szomszédoktól. Isteni finom, tápláló , lédús! Bekerül a hűtőszekrénybe ..és pár napra feledésbe merül. Aztán nicsak... újra bejön a képbe és ahogy nyúlok érte , beleakad a kezem pár romlásnak indult, egymásba kapaszkodó szembe. Kiveszem a tálat. Átforgatom , megszellőztetem kicsit. Mert tudom, ha ez így marad, nap nap után egyre többen tapadnak össze és tovább viszik a romlást az egészségesek felé is. Vagy tehetem azt is, hogy egyszerre felfalom az egészet, hogy mindezt elkerüljem. ..ám ennek a következményeivel is számolnom kell :-)))))

De én apránként szeretem csipegetni, ízlelgetni, hogy sokáig legyen. Ezért szépen bánok vele, figyelem, gondozom. Mint ahogy megtehetjük ugyanezt a gondolatainkkal is. Adva van egy egészséges elme amit a szeretetteljes gondolatok alkotnak. Tökéletes. Hibátlan. A szeretetteljes gondolatok a meggyszemek . Aztán valami történik útközben. Ki tudja, mikor? Ki tudja, mitől? Lehet,hogy még akkor, amikor a fán cseperednek és hintáznak a napsütötte szélhintán. Vagy akkor, amikor túl hideg volt nekik és megdermedtek a tálban. Valami körülmény úgy alakult .. Egy apró betolakodó, egy gomba , egy féreg, egy valami... aminek a meggy üdesége a táplálék. Beférkőzik, enni kezdi. És az élet ebben a meggyszemben halványulni kezd és elkezdi a környezetét is halványítani. Nem is az a lényeg, hogy megtaláljuk a körülményt , a felelőst. Egy dolog a lényeg: hogy felismerjük: ha nem vagyunk éberek, figyelmesek, hogy a romlásnak indult szemeket kiszedegessük, a folyamat vége bizonyos. Minden pillanatban megvan a hatalmunk és bölcsességünk ahhoz, hogy meglássuk a megbetegítő gondolatainkat és kicsippentsük egy határozott mozdulattal , még mielőtt magához tapasztja a többit. Minden pillanatban megvan a választási lehetőségünk, hogy ezt megtesszük-e . Éberség nélkül a gondolataink önjáróvá válnak és a megszokott kényelmes mederben mélyülnek tovább . Finom, lédús, mosolygó meggyszemeket, tiszta , tápláló gondolatokat Magunknak ! A többi mehet a kukába. Lehet, hogy ezzel tovább táplál valamit , aminek a rothadó elemekre van szüksége. Mert minden jó valamire az Univerzumban.


A zöld tó

A ZÖLD TÓ
A ZÖLD TÓ

Tegnap a zöld tónál jártam megint.

Sosem láttam ilyen zöld tavat , ami a gyönyörű kék nyári égbolttal és a fehér felhőkkel ilyen összhangban tündöklik.

Mindenkinek van egy ilyen zöld tava . Valami kis menedék , egy csendes kikötő, valami terápiás hely, vagy tevékenység, amiben pillanatok alatt képes feloldódni és visszatérni a középpontjába, az "ÉN VAGYOK"- ba, ahol minden a legeslegnagyobb rendben van és a rendbontó gondolatok kisimulnak , erejüket vesztik.

Kell egy ilyen zöld tó.

A partján susogó náddal, a fák árnyékával , a kacsákkal és hattyúkkal és azzal a csenddel, aminek a szépségét csak azért fedezhetjük fel, mert rezonál bennünk valamivel, ami eleve adva van.

Mert lenyűgöző tanításokat hordoz magában a magyar nyelv. FEL-fedezni csak azt lehet, ami már eleve van. Azaz nem új dolgot teremtünk, hanem emlékezünk valamire.

A természet nem másra emlékeztet Bennünket, mint az igaz TERMÉSZETünkre, arra a csodára , akik vagyunk.

Minden képzeletet felülmúló csodák vagyunk- ahogy Biegelbauer Pál mondta.

És tudjuk ezt. Mindannyian tudjuk legbelül. Amikor látunk valami szépet, ami a lelkünkig ér, amikor hallunk egy hangot, dallamot, ami összerezeg bennünk valamivel, olyan mintha fáradt madarak lennénk, akik végre a fészkükbe visszatérve megpihennek. Vagy vándorok, akik a szomjat oltó forráshoz érnek. Vagy a tékozló fiúk? Akik bejárják a létezés minden zeg-zugát, mélységét , hogy aztán a kiinduló ponthoz, az otthon kapujához navigálják magukat ?

A vándorút jó. A vándorút szükséges. Ahhoz, hogy emlékezzek arra, aki vagyok, sokat meg kell tanulnom arról, aki nem vagyok.

Meg kell tanulnom, hogy nem vagyok az általam látott világ áldozata.

Meg kell tanulnom, hogy értékemet nem az határozza meg, ahogy a világ bánik velem.

Meg kell tanulnom, hogy a horgonyomat, ami a csendes kikötőben tart, dühöngő vihar közepette is, magam tudom csak kivetni a hajómból.

Útközben meg kell tanulnom, hogy a FÉNYT, ami vagyok, semmi, de semmi nem árnyékolhatja le, csak a sötét gondolataim, amiket megtűrök az elmémben.

Ó igen , és azt is megtanulhatom, ha alázatos maradok és megtanulok mindenkitől tanulni, hogy nemcsak a szeretetmorzsákra vagyok méltó, amit éberen figyelnem kell, hogy mikor ejtenek le, hanem hogy szerethető vagyok mindenkor és megvan a hatalmam minden pillanatban , hogy az ezt kétségbe vonó ,nem szeretetteljes gondolataimat is szeretettel magamhoz öleljem , megengedve, hogy azok meggyógyuljanak.

Csodálatos Jézusi tanítás, hogy minden világ bennem bukkan fel és amikor nem szeretetteljes gondolatokat hallok magamban, az csakis azért lehet, mert visszatértem a felszínre és megtagadtam magamban a mélységet. Azaz megtagadtam lényem igazságát .

Lesz alkalmam arra is emlékezni, amikor a zöld tavamnál vagyok, hogy lényem a boldogság és az öröm és hogy ennek az igazsága nem függ attól, hogy a világ hitelesíti-e.

A vándorút és a tapasztalás szükséges. Ami nem szükséges, az a szenvedés.

A szenvedés csak addig szükséges, amíg van bennem valami, ami még ragaszkodik hozzá és elégtételt lát benne.

Én tudom csak kimondani, hogy végeztem vele. Én tudom csak kimondani, hogy eleget játszottam már vele.

Mint ahogy a kisgyermek egy ponton visszateszi a polcra a babát, vagy autót és leveszi a könyvet. Mert eleget játszott már a babával és új dolgokat akar tapasztalni.

Valahogy így, ilyen könnyedén, ilyen természetesen lenne jó letenni azokat a dolgainkat, amelyek már réges rég nem szolgálnak bennünket.

És mindeközben megengedésben maradni a könnyeinkkel, ha mégis úgy éreznénk: "Jó- jó , leteszem ezt a babát , mert már tényleg eleget játszottam vele, de kicsit fáj hátrahagyni , mert olyan jó társam volt , és most mintha egy kicsit veszteség érne emiatt ..."

Nem ér veszteség az elengedéssel. Nem ér veszteség a megengedéssel.

..és nem kell magam nyomorultnak és gyengének éreznem azét, ha sírok. Ezt csak a világ tanítja nekem. Megengedni a könnyeket igazán bátor dolog. És nagyon megéri. Mert azoknak a könnyeknek a túloldalán ott van az isteni nevetés. ..

..szóval ha valami munkál bennem, ami úgy érzem nehéz és összehúz és kiránt a középpontomból, felismerem, hogy ez mind csak egy energia , amit a megszokásaim gondolatai táplálnak...

akkor ezzel a felismeréssel együtt megfogom ezt az energiát és magammal viszem a zöld tóhoz.

..és együtt üldögélünk ott , mint két jó barát és rácsodálkozunk a zöld tóra, a susogó nádra , az árnyakra és a kacsákra ...és mire kimondanám neki, hogy: "Te is látod, milyen gyönyörű???"- már nincs kinek kimondanom, mert az a barát huss......csendben eltűnt . És megértem, hogy a saját teremtésemen belül üldögélek ott a zöld tó partján.

És valamit kilélegeztem, valamit belélegeztem és néhány percig, fél óráig Önmagamban léteztem.

Oldódj fel lényed igazságában - gyakran !

Használd a zöld tavadat :-)


Mindenki a maga szintjét tanulja

Mindenki a maga szintjét tanulja.
Mindenki a maga szintjét tanulja.

Kaptam is visszajelzéseket és magam is észrevettem a változást Önmagamban és ezen keresztül a kifelé irányuló viselkedésemben. Kérdezik sokan: Hol vannak a jó kis írásaid, gondolataid, verseid ? Jó volt olvasni őket , mindig adtak valami kis útravalót . Most olyan csendben vagy, visszahúzódásban vagy, egész más tartalmak jönnek belőled. Jól vagy ? ..és Igen, köszönöm,tudatom , jól vagyok! Magam is megélem ezt a másságot, az átalakulásomat és a kiáradás helyett az utóbbi időben a csendes szemlélődés lett a kedvenc " elfoglaltságom ". A belső folyamataimon áthaladva elhalkult valami bennem, mintha az elme a sok elmélkedéssel egyszer csak önmagát fárasztotta volna ki. Megjelennek a gondolatok, a belső megértések, de nem érzem a kényszert , hogy mindenáron tovább adjam és "nagyokat írjak ", mindenkire érvényesnek gondolt igazságokat publikáljak azzal a reményteljes elvárással, hogy mindenki ugyanazt érzi, és az az üdvös út, ami az én megértésem útja, mindenki másé is kell, hogy legyen...és egyáltalán kell, hogy legyen. Mert ez nagy arroganciára vall. Akkor is, ha a mögöttes szándék jó és tiszta. Az ego arroganciájára, aki megkövesedett igazságokra és metafizikai elképzelésekre alapozza a világról szóló igazságot. Azt az igazságot, ami minden megértést meghalad. És elfelejti, hogy minden lélek a saját szintjét tanulja és persze mindenki azt tanítja , amiben hisz. De az arrogancia, a spirituális egó és a " nézzétek csak, én már mennyi mindent értek" hiedelme is mind egy - egy szükséges állomás az egyén gyógyulási folyamatában. Egy folyamatban, aminek nem lehet a végére érni, csak benne lenni lehet. Amelynek a kiáradás utáni természetes megállóhelye a visszahúzódás és az elméletben felhalmozott ismeretanyag tapasztalati úton történő mélyítése. És amely annyira, de annyira intim és személyes folyamat, hogy igazsága, érvénye azon a ponton ahogy bárki mással megpróbálom megosztani, máris hazugsággá válik. Ezért talán, hogy az én személyes folyamatomban most inkább a csend beszél, a csend ír, a csend rajzol és fest , mert az, akin mindez átáramlik , megengedővé fárasztotta magát a korábbi időszak intenzitásával. És ez így van rendben. Minden és mindenki tanít . Az arra való rálátás és annak a tisztelete is, hogy ébredő lelkek sokasága van most a kiáradás, az elmélkedés , a nagyokat írás és a spirituális mohóság időszakában. Mert mindenki a maga szintjét tanulja. Mindig. Egyetlen -ha lehet így mondani -jó tanács azért megfogalmazódik bennem: Bármennyire igaznak és érvényesnek érezzük a magunk megértéseit és az üdvös utat, ezen közben soha ne felejtsünk el az egyenlőség nézőpontjából tekinteni mindenkire és mindenre és hagyni , hogy saját tapasztalatait azon a szinten, ahol most ő jár, megszerezhesse . Ez a valódi együttérzés és az egység senkinél sem több, vagy kevesebb nézőpontja. Köszönet Mindenért és Mindenkiért ! Szépséges és alázatos egyéni gyógyulásokat kívánok ezzel a simogató melegséggel:


Férfi utak, női utak

Férfi utak, női utak
Férfi utak, női utak

"A férfinek igazi Férfinak, a nőnek Nőnek kell lenni. Saját nemének vegytiszta misztériumát kell eltáncolni a másikkal, csakis akkor lesz valódi a tánc. "

Még mindig női és férfi utak. Sok ellentmondásnak tűnő természetes mozgatóerő és törvény, nem több, nem kevesebb. Mi mégis gyakran drámába bonyolódunk miattuk és haszontalanul csapoljuk le saját magunk életenergiáját.

Talán egy kicsit másképp is szemlélhetjük és ezáltal feloldozhatjuk magunkat a felesleges szenvedésektől

Nem mindenki filozofikus alkat , mégis megér talán egy kis elmélkedést , egy kis hátralépést a beragadt nézőpontoktól . Egy kis vizsgálódást , mert a megértés felszabadít és könnyűvé teszi a lelket, hiszen nehéz, súlyos lélekkel nem lehet szárnyalni.

Az univerzumban mindent áthatnak azok a magasabb rendű erők és törvények, amelyeknek többnyire nem is vagyunk tudatában. Mozgatórugók a háttérből , amelyek nem kellene, hogy zavarodottságot keltsenek bennünk, ha ismernénk és elfogadnánk őket.

Ezek az erők áthatnak , körbefonnak mindent , megjelennek az emberi természetben is. Mások a nőkben, mások a férfiakban. Milyen csodálatos, nem igaz?

Nem vagyunk kevésbé szerethetőek, kevésbé csodálatosak, kevesebbet érők azokban a pillanatokban sem, amikor a mások figyelme nem ránk irányul. Ezt főképp nőtársaimnak írom. Nekünk, akik gyakran érzünk elhagyatottságot, magányt és azt, hogy nem kíváncsiak ránk. Anélkül, hogy most belemennénk a gyermekkori élmények megtapadt fájdalmaiba, a szülői szeretethez való ragaszkodásunkba, érzékelhetjük, mennyire másképp viselkedik a nő és a férfi egy-egy élethelyzetben.

A nő érzéseit mindenbe, az egész világába belesugározza és kívánja is azt mindenből visszatükröződve látni. Vágyik megélni az érzéseket , vágyik érzékszerveivel átélni , befogadni a másik lelkét, érzésvilágát. Így érzi magát teljesnek, virágzónak, gyönyörűnek.

S ha ez nem történik meg, elbizonytalanodik, nyugtalanná válik.

A férfiak visszahúzódása olyasvalami, ami összezavarja a nőket. Pedig nem más ez, mint egy olyan velük született minőség, ami nem kérdőjelezi meg a szeretetük mértékét. Mint ahogyan a nő ezt tévesen feltételezi.

A nő, aki ezt belátja, kevésbé fogja kirekesztettnek érezni magát, amikor a férfi figyelme nem rá irányul, hanem megtanulja magára vonni társa figyelmét, amikor erre van szüksége.

Más a férfi. A férfi koncentrált tetteiből " kirekeszti a világot", ha tevékenykedik, számára az az egyetlen dolog létezik. Nem kapcsol össze mindent mindennel. Csodálatosan ott van a pillanatban, amikor kapcsolódni szeretne, de amint a dolog aktualitása elmúlik, figyelmét a következő dologra helyezi át.

Ez az "egyik pillanatban szeret- a másik pillanatban nem is létezem számára "-érzés gyakran eret vágóan fájdalmas nekünk , nőknek. Érthetetlenül állunk előtte , mert önmagunkból indulunk ki, nem véve figyelembe, hogy a férfi nem nő. Hanem férfi. Engedjük meg neki, hogy az is maradjon!

Talán ha megpróbálnánk őket szeretettel figyelni, ahogyan alkotnak, ahogyan összpontosítanak, ahogy az erőt önmagukban koncentrálják, kirajzolódhatna előttünk egy csodálatosan szép alakzat!

A férfiak sokszor összezavarodnak a nőkkel való kommunikációban is. Gyakran nem állnak rá készen , vagy nem tudják, hogyan beszélhetnének az érzéseikről, hogyan fejezhetnék ki úgy a gondolataikat, hogy az a nő számára elfogadható legyen.

Ha tudnák, hogy mi nők, bármilyen őszinte szónak, próbálkozásnak örülünk és mennyire méltányoljuk, ha erőfeszítést tesznek a lélekkapcsolódásra, talán többször és többen tennének kísérletet félelmek nélkül. Bíztassuk, bátorítsuk őket !

Természetesen ezek általánosságban elmondható jellemzők és nyilván vannak eltolódások a férfi- női energiák mentén. Rengeteg olyan férfi van, jómagam is sokat ismerek, akik lágyabb, érzékenyebb lelki minőséggel rendelkeznek, könnyebben és félelem nélkül beszélnek, írnak az érzéseikről. Vagy nézzünk csak rá azokra a csodálatos férfiakra, akik például hangszerrel, zenében fejezik ki benső világukat. Nézzük csak arcukat, ahogy jelen vannak a pillanatban, ahogy maguk válnak a zenévé, tánccá , alkotássá. Talán merész kimondani, de talán többen vannak a nőknél. Lehet, hogy Isten nekik így adott képességet a lélek kiszabadítására ?

Bontsuk le, lazítsuk fel elvárásainkat mindenki javára !

Miért szeretnénk, miért ragaszkodunk ahhoz, hogy kapcsolatainkban ugyanúgy érezzen, viselkedjen, kapcsolódjon hozzánk a másik ember, mint ahogy mi tesszük?

Elvárás ez, a másik szabadságának eltiprása, felesleges és méltatlan ragaszkodás. Ekkor még ha időlegesen ki is erőszakoljuk az elvárt bánásmódot, az nem lesz őszinte és a lélektől jövő. Feltételekhez kötött szeretetet szeretnénk megélni? Feltételekhez kötött szeretetet akarunk csak adni? Jó nekünk őszintétlen kapcsolatban lenni? Jó a másiknak ?

Ha olyan vagy, ha úgy beszélsz, ha úgy érsz hozzám,, akkor szeretlek, ha ezt nem adod oda, akkor nem.

Mi van akkor, ha fordulunk egyet a tengelyünk körül és azt mondjuk: Igen. Ez vagy Te most. Ezt és így tudod adni, így tudsz megnyilvánulni, ezek a Te erőforrásaid, ez a Te jelenlegi tudatosságod.

Ahogy most itt állsz előttem, éppen úgy fogadlak el ! Megköszönöm, amit adsz és nem teszek Rád terhet, hogy olyat várjak el, amire nem vagy képes.

Én magam is pont annyit és úgy adok Neked, amire, ahogyan én képes vagyok és köszönöm, hogy ezt elfogadod.

Találkozzunk abban a térben, ahol kettőnk pillanatnyi lélekvirágai kinyílhatnak és tápláljuk ezt a teret odaadással- szerepek nélkül.

Örüljünk a kapcsolódás tiszta pillanatainak, vegyük ki belőle a tápláló erőt a következő lehetőségig, és tartsuk meg tudatosságunkat, hogy jelenlegi képességeink mentén megtegyük azt, ami megtehető , de nem hazug áldozat a másik irányába.

Valahogy így érdemes !



A hangszer meséje

A hangszer meséje
A hangszer meséje

Egy új családtagot ölelhettünk keblünkre a minap.

Mridanga. Így hívják. Hivatalosan egy Dél-Indiából származó ütős hangszer , de nekem nem csupán ennyi.

Mert ha nyitva a szív , áramlik bele a végtelen tanítás kegyelme.

Hiszen az életben megértendő igazságaink ezer és ezer formában, alakban érkeznek el hozzánk.

Akár egyetlen hangszer formájában írják bele magukat a leckekönyvünkbe.

Mert bőven van mit előásni a mélységből, onnan, ahol napfénytől elzárva rejtegetjük igazi kincseinket.

Az elfogadást és az alázatot például. Az élet mélységes tiszteletét - megkülönböztetés nélkül.

Azt, hogy Isten teremtményei nem sorolhatók a fontos , a kevésbé fontos és a jelentéktelen- kategóriáiba. Mert a megkülönböztetés csak elválaszt az igazságtól, hogy a legmélyebb szinten minden ugyanaz- vagy ha úgy jobban befogadható: ugyanabból a forrásból eredő ezerarcú csoda.

Én is megkülönböztettem.

Bár a Mridanga azonnal belopta magát a szívembe, kicsinyes emberi egómmal azt képzeltem, hogy majd fogom és megszólaltatom őt kényem-kedvem szerint.

S mert nem kellő alázattal és tisztelettel közelítettem feléje, nem adta magát. A benne lévő tartalmak elzárva maradtak és csak hamis, élvezhetetlen zajok vánszorogtak bele a térbe- melyek kicsit sem voltak azok a dallamok, amelyeket elő akartam hívni. Nem estek jól nekem sem és neki sem.

Aztán kicsit félretettem. A régi erőszakos akarásomat is vele együtt.

Csak letettem a nappaliban és hagytam lenni a térben. Hagytam neki időt, hogy megérkezzen, hogy belakja az új helyet , ahová hívták, ahová érkezett.

Figyeltem, ahogy gyönyörű ,masszív lakkozott fa testét felmelengeti az ablakon beáradó októberi -még finoman pulzáló nap meleg fénye .

Elkezdtem őt másképp látni . Nemcsak egy tárgynak , hanem valami különös küldöncnek, aki üzenetet hozott számomra.

Aztán amikor úgy éreztem, készen állok rá, kérdőn rápillantottam, hogy a kezembe vehetem-e.

Nem csak úgy, mintha természetes lenne, hogy magamhoz ragadom, hanem az ő ritmusát követve, hagyva, figyelve, hogy ő elfogad-e engem.

A kezembe vettem és elkezdtem csodálni. Mint amikor a csecsemőt, kisgyermeket tartja a kezében az édesanya, édesapa és minden elvárás nélkül egyszerűen csak örvendezik a létének . Szemléli vonásait és elkezd kapcsolódni a formán túli belső tartalommal, az üzenettel , ami valahonnan egy nagyon ismerős helyről érkezik.

..és így lassan ismerkedve , barátkozva elkezdtem megérezni,hogy micsoda súlya van. Érdekes , de amolyan magától értetődő ellentmondás bontotta ki magát belőle: a finom vonalak és az érezhető erő harmóniája és egy különös üzenet: " megvásárolható vagyok igen. De ha így tekintesz rám, maradok egy élettelen bútordarab az életedben , valami, amivel egy lakóközösségben élsz, de sosem látjátok meg egymást igazi fényetekben.

Ezt választod? Vagy hajlandó vagy meghaladni tudati határaidat, félreállítani az egót a szíved igaz útjából és hagyni, engedni, hogy tisztuló látásod előtt feltárja magát valódi lényegem-az, aki vagyok ?

Engeded-e elsősorban magadnak, hogy elérjen hozzád ez az esszencia és tudsz -e érzékenyen közelíteni hozzám, hogy a bennem lévő dallamok akarjanak megszületni és egy angyali koncertté válni az életedben? Tudunk így kapcsolódni egymással? "

Csak zúdultak rám a kérdések, pedig néma csend volt a házban.

Valószínű, hogy a néma párbeszéd alatt valami/ valaki segített bennünket összeérni, mert azt vettem észre, hogy bátortalan ujjaim és tenyerem finoman érinteni kezdték a puha bőrt a hangszer két oldalán. Valamivel szebb és kellemesebb hangok kezdtek belőle megérkezni és úgy kezdte magát beleengedni az ölembe, mint amikor Mici cicánk adja át magát a tétlen pihenésnek az érintésünkre vágyva.

" Csak türelmesen , ne siess ! Gyakorolj , ismerj meg, láss meg engem ! Azt a minőséget, ami a tiéddel összecseng- lehetséges megtalálni ! Lehetséges egyre szebb hangokat életre hívni , de ne feledd: ha félre is teszel időnként, mindig emlékeztesd magad arra, hogy őszinte , elvárás nélkül tett erőfeszítéseid mindig gyümölcsöt érlelnek számodra !

Ne ragaszkodj ezekhez a gyümölcsökhöz, egyszerűen csak nyisd meg a szíved és a lelked mélységéből érints. Vigyen az áramlat, éljen benned a tanulás őszinte vágya és válj eggyé a pillanattal , amikor velem zenélsz. A saját ritmusodat kövesd és hangold össze finoman az enyémmel, meghagyva nekem az én ritmusomat , az én szabadságomat- miként én is tiszteletben tartom a tiédet. "

..és e beszélgetés alatt zenévé formálódtak a hangjegyek- így telt a mai reggel valahol... egy messzi-messzi galaxisban.

Hiszem, hogy ez a kis történet bár egy személyes tanmese, elért Hozzád is, aki most olvasod.

Hiszem, hogy Te is tanulsz belőle, mint kisgyermekként , amikor a szüleid lefekvés előtt meséltek Neked , hogy nyugodt , szeretettel teli legyen az álmod.

Hiszem, hogy felnőtt testben élve is eljut a lelkedhez a mese bölcs tanítása és meglátod benne, hogy életedben, emberi kapcsolataidban is feladatod felkutatni , újra életre hívni a benned és embertársaidban kódolt eredendő csodákat és a Te felelősséged ezeket éltetni, táplálni!

Ne menj el addig, míg a zenéd benned él !

Namaste !


Személyes emlékeztetőink

Legyen mindig egy emlékeztetőd a nehéz , sötét pillanatokban!

Ez az emlékeztető arra emlékeztessen , hogy az a sötétnek érzékelt pillanat is elfogadásra vár , pontosabban egy megengedésre, melyben felismerődhet , hogy Ő is az egész része, egy jelenlévő érzékelés, amit nem megtagadással, hanem tejes megengedéssel tudunk csak átgyógyulni hagyni magunkon.

Egy emlékeztető lehet egy korábbi felismerés, ami a szívünkben született , egy emlékeztető lehet egy darab tárgy, egy zene , egy festmény.. vagy bármi, amivel egyszer egy olyan pillanatban találkoztunk, amikor az "anyaméhben" voltunk, a "minden rendben és a helyén van " pillanatban voltunk.

Amikor ezt a Jézus képet rajzoltam, egy teljes jelenlétben , a Valódiságomban, az Igazságomban voltam. Ezalatt természetesen gyógyult bennem mindaz, ami még akkor készen állt rá és ez a rezgés azóta is árad a képből.

Először nem találtam neki megfelelő helyet , de aztán " véletlenül " leesett a konyhában egy másik kép a falról és összetört..., így került Jézus a konyhánkba.

Valahogy ez egy olyan hely, ahonnan mindig "figyelő szemei " előtt vagyok, úgy érzem. Látom az étkezések alatt, látom, amikor főzök, látom, amikor leülök a kanapéra, sőt, amikor a mosdóban a tükörbe nézek, abból a tükörből is Ő pillant rám.

Ő az én emlékeztetőm. Minden, amit Tőle tanultam, egy pillanatról pillanatra kibontakozó tapasztalati tudás. nem reked meg az elmélet szintjén, nem hagyja, ..

ahogy Jeff Foster írja: az élet végtelen könyörületességénél fogva nem engedi, hogy ücsörögjünk a babérjainkon.

És mint egy központi elosztóban, Jézusban találkozik számomra minden más szellemi tanítás, ami valaha z IGAZSÁGként rezonált bennem.

Az én emléleztetőm ma arra emlékeztet, hogy rendben van a fájdalom is és a könnyek. Nem alacsonyabb rendű tapasztalathullámok ők a nevetésnél, ezért csupán a megengedésünk által ugyanúgy elvégzik a tisztÍtó, gyógyító munkát a javunkra.

Az én emlékeztetőm ma az, hogy a közeledés- távolodás csak az egyensúly egyenrangú részei, akár a kiáradás és visszahúzódás, vagy a be -és kilégzés.

El sem tudjuk képzelni, hogy mennyi összetevője van, ahogy az Isteni RENDben elfoglalják a helyüket . Mindenféle dráma nélkül , természetesen.

A távolodás nélkül nincs közeledés. Mint ahogy nem történhet belégzés a kilégzés nélkül , vagy egy kiáradás a visszahúzódás minősége nélkül.

Most sokan megélhetünk visszahúzódást, távolodást.

A dolgoktól, amikhez kötődtünk, a hitrendszereinktől, az értékeinknek hitt illúzióktól, a személyiségünknek megélt álarcainktól.

Micsoda fájdalom ez az egónak, úgy érzi belehal mindebbe.

Kapaszkodik, ragaszkodik, erőlködik.

Pedig egy régi bölcselet, hogy " amit erőltetni kell, azt nem kell erőltetni ."

Megengedés, megengedés, megengedés- tanítja Jézus.

Minden nappal és minden lélegzettel.

Az én emlékeztetőm ma arra emlékeztet, hogy álljak el az útból. Mert az útból elállva megnyílik egy új nézőpont lehetősége. Eltávolodva valójában közeledhetünk.

Ráláthatunk arra, amit közelről már nem láttunk. Kaptuk egy olvasószemüveget , amivel élesebb lesz a kép .

Távolabbról nézve talán szebb tájat láthatunk, igazabb értékeket, mint a közelség csapdájában.

De nagy bátorság kell megengedni az eltávolodást . A kapcsolati távolodásokat is . Nagy bátorság kell megengedni a " bármit " , ami majd a távolból felfénylik.

Nagy bátorságot enged meghalni, engedni veszni Mindent, amit eddig gondoltunk mindarról, hogy hogyan kellene lennie.

De ez a megengedés válik az alapzattá, amire felépülhet a keresett békénk. Csak ez az alapzat válhat erőssé és biztonságossá.

" Ne féljetek ! " - mondja Jézus.

Keressük meg az emlékeztetőinket, a világítótornyainkat!

Ki -ki a magáét !

Boldog , bátor megengedést !


Emészthető választásaink



A minden is van. És eladó az egész világ.

Eladó és mi megvesszük kilóra. Nem ? De. Le is nyeljük. Vagy inkább becumizzuk.

Aztán meg nem tudjuk megemészteni , mert vagy sok volt, vagy szemét volt , vagy ott vannak mélyen bennünk azok a lenyomatok, amelyek fenntartják a vágyainkat , de ott vannak azok is, amik a beteljesült vágyainkat emészthetetlenné teszik.

Hogy van ez ?

Amikor tegnap reggel odatettem a tányéromra ezeket a falatokat és ránéztem, sok dolog végigfutott bennem. Úgymond leperegtek a filmkockák.

Nagyon színes film volt: Először jött a hála érzése, amiért ilyen tápláló élelmiszereket vehetek magamhoz. Nem mindenki teheti meg és nem mindenki teszi meg akkor sem, ha megteheti. Hálás vagyok ezért !

Aztán persze bevillant a bűntudat is emiatt- mert hát az egó azonnal turbó fokozatra kapcsol, ha a hála illatát megérzi. Az orrfacsaróan büdös neki.

De elég hamar kiegyeztünk döntetlenben és már jöttek is a további képek, villanások a múltból.

Sokáig , nagyon sokáig küzdöttem emésztési problémákkal ,a legpocsékabb tünetekkel és közérzettel, próbáltam így, próbáltam úgy, enni, nem enni, inni, még többet inni, mindenmentesen gondolkodni , húst elhagyni....és mégsem lettem jobban.

Aztán lassan leülepedett bennem valami , ami sokáig volt felkavaródva, összezavarodva.

Elkezdtem figyelni magam: milyen érzések jelennek meg bennem, amikor táplálkozom, amikor döntést hozok, hogy mit és mennyit egyek és furcsa módon ezek az érzések olyan hasonlóak voltak azokhoz, amiket az élet egyéb területein tett választásaim során éreztem.

A legelső és legmeghatározóbb érzés az összezavarodottság volt. Mindenki készen áll arra, hogy útmutatást adjon a legjobb és mindenkire érvényes megfelelő táplálkozásra , életmódra, világnézetre , az egyetlen tuti igazságra vonatkozóan. És csak nőnek ki a földből az újabb elméletek és tudományos igazságok. Mégis egyre több emésztési gonddal, allergiával küzdő embertársunk van, köztük pici gyerekek. Egyre nagyobb a káosz és mentális zavarodottság mindenben és ez az útvesztő egyre mélyül.

Hát akkor hogy van ez ?

Kinek hihetünk? Miben bízhatunk? Egyszerűbb, ha a világ megmondja nekünk és odatálalja a receptet , mint ha magunk ismernénk meg a szervezetünket és megtanulnánk figyelni , éberek lenni a választásainkat illetően? Igen , egyszerűbb és kényelmesebb. Kevesebb erőfeszítéssel és több élvezettel jár.

Pedig, ahogy Jézus tanítja, az egyenes és keskeny út vezet az ÉLETbe . Semmi csavar , semmi bonyolultság, semmi , amit a világ odatálal.

Persze ahogy kedvenc mondásom szól: Minden jó valamire az Univerzumban.

Minden tapasztalás , ami megmutatja, hogy nem jó, közelebb visz afelé , ami jó.

Minden , ami távolít, egyben közelít is.

Egyszer elfárad az ember és ráun arra, hogy kívül keresse az Igazságot. Ráérez arra, hogy senki sem adhatja oda a csodareceptet.

Mert az bennem van felírva. Csakis bennem.

Józan paraszti ész és a nyitott, éber megfigyelés kell. És persze lemondani a megszokásainkról, amik kötnek bennünket . Figyelni, csak figyelni ..és figyelni.

Magunkat , a gondolatainkat , testünk visszajelzéseit. Mert a test bizony a legészrevétlenebb gondolatunkra is reagál.

Hosszú folyamat volt meglátnom , hogy nem az betegít meg, amit megeszek, hanem a gondolat , ahogyan teszem. Ismertem ezt az elméletet , de még nem vált saját személyes megélésemmé.

De elkezdtem megfigyelni magam. Rákényszerültem... úgymond.

Ha helytelennek hiszem a választásomat , de engedve a vágyaimnak fogyasztok el bármit, az bizony nem fog megemésztődni, mert a legmélyebb hitem szerint az egy bűnös dolog, ami árthat a szervezetemnek. És ártani is fog. Ha azt hiszem, hizlal és emiatt bűntudattal eszem, meg, hizlalni is fog. Amit nem fogadok el, de megteszek, azt az el nem fogadás energiája határozza meg, nem a tetté.

Például ha az a hitem, hogy tisztátlan dolog húst fogyasztani, de mégis megeszem, mert még nem engedtem el, az a hús belül mérgezni fog akkor is , ha a legszabadabb szabadtartásból , az állatot tisztelő , gondozó gazdaságból származik. Nem beszélve a bűntudat rothasztó minőségéről, ami egy élőlény életének kioltása miatt van jelen bennem.

Vagy egy személyes példa: Két fiú testvérem van. Kamaszlány lehettem, amikor többször elhangzott egy bizonyos mondat az asztalunknál édesanyám szájából: Te ne egyél annyit ! Nem ehetsz annyit, mint a fiúk, mert kövér leszel ! " Most is görcsbe szorul a gyomrom , ha erre gondolok.

Akkor is görcsbe szorult. És elkezdtem bűntudattal enni. Meg éjjel. Meg a parkban . Egész csomag Fruttit ,amikor senki sem látta. Mert akkor nem szóltak rám. Persze a bűntudat az ott munkált.

És kövér lettem.

Egyszer elég volt elhinnem, amit hallottam. Mert a gyereknek egyszer elég. Minden, amit a szülő mond, igazságként kövesedik meg benne. Ilyen régről őrizzük magunkban téves hitrendszereinket, sokszor nem is a sajátjainkat , hanem azokét, akiktől kaptuk őket, vagy sosem ismert őseinkét, amik generációról generációra átörökítődnek.

Egy belső munka, meditáció közben láttam rá erre még jó pár évvel ezelőtt , de még nem volt meg a belső erőm, hogy ezt hagyjam magamban átalakulni és magamhoz tudjam ölelni, " ami történt, megtörtént " -alapon és új gondolatokat választani, valahányszor táplálkozom. Mert ezeknek a vírusmondatoknak az energiája olyan stabil és beágyazódott , hogy az új gondolatok és hit átalakító ereje csak lassan , aprólékosan segít át a tű fokán.

Meg kellett tanulnom megbocsátani ezért a mondatért az édesanyámnak és magamnak is.

Nem tudott addig meggyógyulni bennem.

És közben ebben a gyógyulásban szüntelenül és éberen elkezdtem az ételt, amit a tányéromra teszek, megáldani. Amolyan ima ez nálam, amit a saját szavaimmal fogalmazok meg és használom a Reikiben kapott szimbólumot is. A családom már tudja ezt és azt is, hogy nem zavar, ha éppen étteremben vagyunk, vagy nyilvános helyen, akkor is megteszem. Addig nem " kapok be egy falatot " sem.

Az elmélet , amit megértettem csak az alkalmazással vált bennem mély meggyőződéssé .

Elkezdtem észrevenni, hogy valami megváltozott, átalakult. Ösztönösen keresem a természetes, színes , nyersebb, egyszerűbb ételeket és ha feldolgozom ( főzöm ) őket, akkor is megáldom és emlékeztetem magam arra, hogy ha már azt választottam, utána ne vonjam kétségbe a választásomat és ne engedjem a bűntudatot , félelmet munkálni magamban.

Mit hozott ez számomra ?

Könnyebbséget, jobb közérzetet , elfogadást . A táplálkozással kapcsolatos állandó szorongásom eltűnt . Gyorsabban, ösztönösebben vásárolok és egyszerűbb , de mégis táplálóbb ételeket választok. Tudok örülni annak, amit elfogyasztok és a színek, ízek, illatok is mintha élesedtek volna.

Hosszabb ideig rágok, nem csak nyelek , mint kacsa a nokedlit. Talán mert jobban figyelek mindenre és méltónak tartom magam a táplálkozás örömére. Jóba lettem azzal az énemmel, aki olyan sokáig bántotta magát az evés miatt.

És valahogy minden választásom könnyebbé vált . Igen. Könnyebbé vált .

Lehet, hogy az élelmiszerek közben silányabbak lettek, de útközben a gondolati mintáim változtak meg.

Párhuzamosan , de ugyanezzel a gyakorlati munkával dolgozom az alvás, a bőség, a szerethetőség tételeken is :-) .... Mert minden ugyanarról a tőről fakad. Az egykori téves érzékelések mintázataiból, melyek automatizmusként uralják le az életünket .

És még egy utolsó tanítás Jézustól, ami minden témában sokat segített nekem:

" Nem vagyok az általam látott világ áldozata " - olvashatjuk a Csodák Tanításában.

Szóval a világ nem fogja elvinni a balhét helyettünk.

Mert a MINDENből való választás az én felelősségem, mint ahogy az is, hogy hiszek-e a mesékben , vagy a történelem igazságát választom?

Aki kicsit ismer , érzi és felismeri a csavart ebben a mondatban.

A mesék világában járva hazatérünk, a történelem világában eltévedünk.

A belső hangra figyelve megjelenik valami , ami fontos, a világra figyelve eltűnik minden, ami fontos.

Szóval, én inkább hiszek a mesékben. Mert a mesék mindig elvezetnek egy fontos helyre , de a történelem igazsága örökre ködben marad. Ködben is volt mindig.

Ízletes, színes, tápláló , emészthető választásokat kívánok magunknak !

Nemcsak a táplálkozásban, hanem sokkal mélyebben, még a gondolatink csíra előtti állapotában !


 Ünnep - kicsit NAGYON másképp♥

Vannak a levelek .

Őszi falevelek.. Rövidke levelek ...

..és vannak az egészen hosszú levelek. Tudjátok, azok, amelyeket igazán magunknak írunk. A naplónknak talán.

Nekem nincs naplóm. De szeretem kiírni magamból , mert a lélek gyógyul általa . Hiszek abban, hogy nemcsak az enyém. Hiszek abban, hogy mindenki gyógyító- ahogy Jézus mondja és az emberi kapcsolataink mélységes üzenete egymás gyógyítása, végső soron pedig minden lélek hazatalálása .

Ezért vagyunk itt. S bár a földi lét csak egy villanás, ebben a léleKzetvételnyi időben minden mindennel összeér.

Ezért már régóta nem félek attól, ki hogyan ítél meg és tudja, akarja , érti-e azt a tartalmat , ami belőlem jön.

Ha csak egyetlen lélek gyógyul általa, ha csak egy valaki is felemeli tekintetét és észreveszi a kezet , ami felé nyúl , én boldogan megfogom , mert tudom, hogy az a pillanat, az egy kapcsolódás, szolgálat és benne a gyógyítás hatékony csatornája lehettem.

Szóval sosem öncélú , hanem egyszerűen egy erre irányuló sürgető belső vágy is egyben , amikor írok. És most is megteszem.

Elmesélem, mi történt szerdán velem.

..szóval az asszony , ki én volnék , tegnap Ünneplésben részesült.

Csak a közeli hozzátartozók, s pár barát tartotta számon október 21-ét , a születésem napját.

Hála Istennek ! Egy tudatos döntés volt , amikor a közösségi hálón elfedtem ezt az adatot magamról.

Nem azért , mert titkos, vagy mert az öregedésemmel szembesít , Te , aki ezt most olvasod és bárki tudhatja, nem titok, hogy 49 éves vagyok.

Figyeltem magam tavaly , amikor még látható volt a dátum és figyeltem magam most , amikor nem.

Emberből vagyok én is. Természetesen jól esett a számtalan köszöntés, némelyik igazán szívből jövő volt, néhány csak felszínes , rutinszerű.... mint amikor a miatyánkot a benne lévő tartalom nélkül mormolja a templom népe.

Meg is köszöntem mindenkinek, aki gondolt rám.

De nem ez tett boldoggá és a sok köszöntő , mint ahogy szokott lenni, az érdektelenség ködjébe veszett . És én már nem akartam , hogy egy év múlva újra előkerüljenek .

Miért?

A legnagyobb szeretettel mondom, hogy értékelek minden felém irányuló gesztust.

De meg akartam érteni , rá akartam látni, hogy mi az igazi Ünneplés , az igazi ünnep számomra.

(Csodálatos érzés volt például az is, amikor 3 évvel ezelőtt teljes egyetértésben hoztunk itthon egy döntést, miképp akarjuk ezután a karácsonyt megélni, és hogyan nem akarjuk tovább )

Valóban őszintén rá akartam látni a reakcióimra, milyen, amikor nem vagyok látható , ünnepelhető az internet jóvoltából. Hogy ez milyen érzést vált ki belőlem.

Csak lenni, egybeolvadni azzal a nappal, ami korábban egy különleges nap ígérete volt, úgy hogy nem irányul rám figyelem .

..hát nem így történt. Sőt ! Ami történt, minden elképzelésemen l túlról, valahonnan egy más helyről érkező figyelem volt.

Reggel, amikor menetrendszerűen meg szokott csörrenni a telefon az édesanyám hívásával. ...most nem csörrent meg. Pontosan fél nyolckor szokott jelentkezni, merthogy akkor születtem.

Most semmi. Furcsa érzés volt.

Figyeltem magam tovább.

Elmentem egy jógafoglalkozást tartani reggel és ott sem tudta senki, hogy a születésnapom van.

Bevásároltam és hazajöttem, mint egy másik napon. Természetesen a közeli családtagjaim megköszöntöttek, kaptam virágot, ölelést, szeretetet.

Megleptem magam egy üveg gömbbel , amiben egy angyalka csücsül..és tudjátok , fel kell rázni, hogy a hópelyhek hullani kezdjenek benne. Kislánykoromtól kezdve szerettem volna egy ilyet. Hogy miért, az egy külön történet.

Aztán jött egy erős érzés, hogy ez végül is az én napom, vagy valami ilyesmi ...J és hát a legszebb dolog, amit abban a pillanatban éreztem, hogy magamnak adhatok, az volt, hogy kimegyek a kedvenc helyemre , a tóhoz, ahová oly sok gondolat és érzés elkísért már engem.

A tóhoz. Igen. Beültem hát az autóba .

Elindultam.

..és onnantól kezdve kezdtem el érezni, hogy itt valami most történik, pontosabban, hogy valami készülődik nekem. Csak nekem.

Egyre komfortosabban éreztem magam a köszöntések nélkül. Az elmúlt napok árnyékai elkezdtek oldódni bennem.

Odaértem. Kiszálltam az autóból. Szerda kora délután, alig voltak kint horgászok, a "titkos helyeim" mindegyike üres volt. Nem akartam zenét sem hallgatni, nem vittem jógamatracot sem, mert a reggeli jóga megvolt már, csak sétálgatni szerettem volna a születésnapomon, hogy átérezzem a csodát , amit ott a tónál mindig szoktam.

Jézus azt tanítja, a csodák közt nincsenek nagyságrendbeli különbségek. de én tegnap , ha velem sétált volna, elmondtam volna neki, hogy : de, igenis vannak.

És tudom, hogy Ő megfogta volna a kezem és megmutatta volna, hogy tényleg nincsenek.

Mit gondolsz, mi történt?

Megfogta a kezem és megmutatta.

Szó szerint kézen fogott.

Azt éreztem, fel kell tennem a fülhallgatót és hallgatnom kell a zenét, amit előtte nap találtam és mélyen megérintett.

Igen, így kellett tennem. Mert azokban a dalokban ott volt Jézus kísérete. A lépteim elkezdtek könnyűvé válni, ahogy jártam. Játékossá, szinte tánclépésekké. Haladtam az úton ,de másképp, mint eddig. A víz még tisztább volt, a madarak még szebbek, a napfény a hullámokon még csillogóbb. A falevelek nekem hullottak, a nád nekem táncolt a szélben. Mi van itt, gondoltam? Mi van itt ?

Olyan könnyű és szabad volt minden. Csak rácsodálkoztam az elém táruló varázslatnak . Aztán egyszer csak feltűnt előttem egy szitakötő. Mellettem repkedett végig. Le- leszállt a falevelekre , de sosem veszítettem szem elől. Aztán a telefonomért nyúltam, hogy lefényképezzem. Most már tudom, hogy ezt nem én döntöm el. Csak akkor történhet meg, ha kellő alázattal közelítek és ez az alázat engedélyt kap.

A szitakötő huss...elrepült. Táncba kezdett körülöttem .

Határozottan éreztem, hogy ő most nekem táncol, pontosabban hogy táncba hív.

Melegséget , otthonosságot, mély és tiszta szeretetet éreztem . Megálltam és felé nyújtottam a kezem, hátha rárepül. De nem a kezemet választotta. Hanem a tornacipőm orrát. Rászállott.

És abban a pillanatban földbe gyökerezett a lábam. Szent mozdulatlanság volt az a pillanat. Csak néztem és csodáltam és biztos voltam benne , hogy Ő is lát engem. Sosem érzett melegség árasztotta el a szívem tájékát és elkezdtek folyni a könnyeim. A könnyeimről tudom mindig, hogy az IGAZSÁGBAN vagyok. A rólam és a LÉTről szóló igazságban. Abban az Igazságban, ahol a szívben és az elmében összeér a felismerés, hogy minden EGY.

És ha minden EGY, minden az EGY része, akkor a szitakötő és én is ugyannak az EGYnek a részei vagyunk.

Nem mindig látunk rá erre, de a kegyelem megad olykor ilyen pillanatokat .

Abban a pillanatban Isten tekintett rám a szitakötőből és Isten nézte áhítattal rajtam át azt a kicsi lényt.

Spirituális úton járó , vagy ébredező, felébredést szomjazó emberi lélekként milliók keresik ezt a létállapotot .

Nem biztos, hogy meg tudják fogalmazni, hogy ki tudják mondani, de ahogy Jézus gyönyörűen mondja, " Végső soron mindig ugyanaz történik: Isten egyetlen fiának , vagy ha úgy tetszik , lányának a felébredése. Ez maga az emberi lét értelme. "

Nem tudom meghatározni az időt, a perceket, amíg ez tartott, mert ott megjelent egy időtlenség érzés.

Egyszer aztán elreppent az a szitakötő, hogy tovább szálljon és létével tovább játssza benne élő ÉLETet. Időnkét még fel-feltűnt előttem, de lépteim közben másfelé kezdtek vinni.

Egy eldugott stéghez, ahová egy kis ösvény vezet. Oda vezetett valami. Leültem a padra, hallgattam a csodaszép mantrát és abban más tudatállapotban, terhek, fájdalmak, gondolatok nélkül csak ültem ott csodálva a látványt.

Hirtelen azt vettem észre , hogy odavonzza a tekintetemet valami a szemben lévő , tőlem két méterre lévő kis sziklára a víz parton. A sziklán pedig egy szempár, egy tekintet várt: az előző nap általam rajzolt Jézus kép szemei voltak azok.

Igen. A mondat végén egy egyszerű pont, mint amilyen magától értetődő volt az a pillanat és a benne lévő üzenet . Az áhítat, a hála fokozódott bennem, nem tudok beszámolni eddigi életem során ennyire tiszta és átható , EGYértelmű pillanatról.

De akkor nem is gondolkodtam, mert az események tovább követték egymást. Hirtelen egy kismadár repült el előttem. Fürgén, alig adva lehetőséget , hogy megcsodáljam. De az a villanás épp elég volt, hogy egy olyan kékséget mutasson, ami minden égbolt, minden víz és minden jég kékségét egyszerre mutatta meg. Sosem láttam ilyen szép kéket: egy jégmadár volt.

Nem tudtam felocsúdni hosszú percekig, de végül a lábaim ismét lépni akartak tovább, sétálni a fűben .

Kezdett hűvös lenni , a kocsi felé indultam és egyszer csak belém hasított az érzés, hogy mindaz a béke és hála és szeretet , amit most megéltem itt, egy égi ajándék volt nekem.

És hogy a bennem megjelenő érzések pontosan ugyanolyanok voltak, mint amikor pár nappal korábban a párom ölébe tettem a fejem és szótlanul pihentünk egy padon a őszt csodálva. Nem beszélgettünk, de valami megfogalmazott egy vágyat bennem: ez a "minden rendben pillanat " de jó lenne , ha örökké tartana ! Tudjátok ugye, biztos vagyok benne , hogy tudjátok és Ti is éreztétek már ezt a vágyat egy -egy életpillanatotokban.

És akkor ráébredtem, hogy a melegség érzése a szívem tájékán, a nyugalom érzete az elmémben és az EGYség bizonyossága valójában az, ami megjelent . Ugyanúgy akkor és ugyanúgy most . A társ, a jégmadár, a szitakötő , a gyermekem mosolya, egy színtiszta ölelés csodája mind ugyanazok a szereplőtársaink az élet nevű misztériumban , amelyek tükrében rálelünk a magunkban és mindenben ott lévő Igazságra. Ahol a részek felismerik és üdvözli egymást, ahol a kapcsolat SZENTté lesz.

..és hogy igaza van Jézusnak, hogy a csodák közt nincsenek nagyságrendbeli különbségek.

..hát , hogy miért éppen a születésnapomon történt mindez... talán már értem.

Az Élet minden pillanatban ünnepli magát, Ünnepel Bennünket és mindenen keresztül ünnepli Istent.

Hogy a bennünk élő Isten álma vagyunk, ahogy Vörösmarti Imre az egyik erőteljes meditációjában mondja.

És ez a válasz minden kérdésre, amikor megkérdezed tőle, hogy nekem mi Isten:

Isten a MINDENBEN jelenlévő MINDEN.

..és azt hiszem, ha a történetemet végigolvastad, Te is benne voltál abban a tóban, azokban a napsugarakban, abban a sziklában , a jégmadárban és a szitakötőben.

Én tudom, hogy benne voltál!

Hogy hogy Ünnepel Isten és hogy ünnepel az én, aki magát kicsinek, elkülönültnek álmodja, ezt a különbséget láthattam meg ezen a napon, október 21-én.

Köszönöm az ajándékomat !

Köszönöm ezt a köszöntést !

S hogy milyen zenét hallgattam éppen, megosztom veled ezt is örömmel:

A nyúl ürege

Az emberi szenvedés természete olyan sokarcú. Különleges tudatállapot lebegteti, tartja egy vékony szálon, mint egy papírsárkányt, amibe váltakozó intenzitással bele-belekap a szél és forgatja, csavarja, majd újra kisimítja, s van, hogy egy kis időre meg is állítja.

Abban az állapotában mintha csak állna a felhők alatt , mintha nem lenne a vékony szál sem, amihez kötve van.

De mi ez a vékony szál és ki az, mi az , aminek a keze tartja és olykor egész életen át nem engedi el ?

Baktatunk az életben , eljátszuk a megírt forgatókönyv szerinti játékainkat , szárnyalunk és áramlunk, majd zuhanórepülést veszünk a mélység felé. De milyen mély a nyúl ürege? Sötét és levegőtlen, démonokkal, hamis fantazmagóriákkal kibélelt hely-e , vagy egy olyan állomás, ahol szükséges időznünk egy kicsit? Addig, amíg ki ne fáj a szenvedés , míg csontig nem hatol a dermesztő, tompító , fékező légüres tér.

Emberként ezen a helyen kikerülhetetlen dekkolni , mert innen lehet majd jól elrugaszkodni és a kidobott terhek után megerősödött kiterjesztett szárnyakkal tovább repülni.

Mint a sas , aki alá-alászáll, hogy magához ragadja táplálékát és aztán megelégedetten szelje odafent az eget, magasról szemlélve a határtalan , végtelen tájat.

Talán csak annyi a " titok " , hogy ott, a nyúl üregében se felejtsünk el gyakran, nagyon gyakran bemenni " belső szobánkba " és abban a szobában csak egy mondatot mondjunk ki , de azt szívből: "Azért jöttem ide, hogy azzal találkozzam, Aki valójában vagyok és magam mögött hagyjam mindazt , aki nem vagyok . " És ez Isten látomása lesz, ugyanaz a látomás, ami a szerelmesé is, mert ő Istennel, a benne lakó örök EGY- gyel , az EGYetlennel, a MINDENséggel kapcsolódik.

Minden más kötődés csak ennek kivetítése , a személytelen megszemélyesítése, ami az emberi létezés végeláthatatlan Samsarájába, a lét körforgásába száműzi a létezőt.

Hónapokba, évekbe, életekbe, ahol összemosódik az Önvaló tiszta természete az egós elme zűrzavarával. A vágyak az írtózatokkal , az elvárások a csalódásokkal, a kötődés a szabadsággal. Minden mindennel összekomposztálódik, hogy egyszer majd megtápláljon és életre keltsen egy terméketlen tájat. Hiszek ebben.

Fehérítem, tisztítom a vásznat , amire oly sok illúziómat vetítettem , lelkemig közelít a megértés, hogy a nő és a férfi természetét örök és feloldhatatlan vonzalom közelíti, tolja egymás felé és a lélek harmóniára törekvése csillapítja szelíd kapcsolattá, ahol viszont a vonzódás vesz vissza az erejéből, hogy a harmónia is élhesse önmagát. Milyen egyértelmű paradoxon, nem igaz ?

Ennek mentén sarjad ki megannyi érzelmi hullámvasút, amire felülünk mi nők, és férfiak és szenvedünk, mert fel akarjuk oldani a feloldhatatlan örök törvényt, amit a TERMÉSZET alkotott.

Teljességtől megfosztottnak titulálva magunkat megyünk a vágyaink után és keressük a harmóniát is.

Hol van az hajszálnál is vékonyabb és sérülékenyebb, ingatag, csúszós, billegős kis mezsgye , ahol mindkét dolog fellelhető és fenntartható?

Talán ez az EMBERI LÉT egyik leckéje és feladata , amit talán az egyének szintjén megtapasztalva egyre nagyobb közösségekben adhatunk majd tovább, ha egyszer mi már levizsgáztunk belőle.

Jó tanulást hát az ÉLET iskolapadjában és sok szeretetteljes kapcsolódást diáktársainkkal, tanárainkkal !

Mer bizony mindenkinek le kell vizsgáznia ebből a tételből. Tanító és diák EGY, senki nem áll a másik alatt , vagy felett . Tanuló és vizsgabiztos is elbukhat , de olyan nincs, hogy ne nyúlna egy segítő kéz felénk, aki felsegít és biztat , hogy végül mindannyian átvehessük az " OKLEVELET" , amire az van írva:

EGY CSODÁLATOS TEREMTÉS részére - ISTENTŐL !

A változástól való félelem

Hogy is blokkolja a félelem a tiszta kommunikációt, s ezáltal a változáshoz szükséges erőt ?

Volt, hogy Te is egy élettelen bábnak érezted magad, akit kővé dermesztettek a félelmei ? Aki nem bír, képtelen cselekedni ? Mint egy pocsolyába ejtett ropi darab, ami csak mállik szét és végül eltűnik, mintha soha nem is létezett volna?

Pedig valaha érezted és talán most is érzed azt az óriási, mérhetetlen erőt magadban, amivel alkotni, szárnyalni, gyönyörködni és gyönyörködtetni lennél képes.

Mi fojtja el Bennük ezt az eredendő életlevegőt és meddig fuldoklunk még a ránk záródott helyzetekben?

Miért temetjük el magunkat élve, ezzel a benső tűzzel megáldottan?

Hol szökik el az energia, az életöröm, a játékosság és a könnyedség belőlünk?

S a bátorság, hogy kimondjuk , amit már ki tudja , mióta ki kellene mondani?

Már megint és újra a régi sebek, a megélt tapasztalataink, fíx nézőpontjaink és igaznak nyilvánított hitrendszereink jó erősen meglocsolva a félelem pusztító vegyszerével.

Az életjátékot miért drámaként játsszuk és nem a változás gyönyörű természetességét látva és élve benne?

Megértve és elfogadva, hogy nem szól másról tényleg, mint a folyamatos változásról és megújulásról, az elengedés és elfogadás táncáról és ezekben az áramló folyamatokban mélyen megélt kapcsolódásokról.

Trükközünk, helyezkedünk, szenvedünk, mert azt gondoljuk, a változás nem természetes és nem helyénvaló. Pedig a legnyilvánvalóbb természeti törvény, amit értelmetlen és szükségtelen megkérdőjelezni és annak természetes áramát megakasztani.

Rég kifáradt és idejétmúlt kapcsolatokat tartunk fent mindenki boldogtalanságára csupán a változástól való félelmeink miatt. Kompromisszumokat kötünk, erőtlenül kapaszkodunk valamibe, aminek semmi köze a lélekhez méltó élethez. Csak mert könnyebb közösen fizetni a számlát , kevésbé fájdalmas az otthontalanság otthonában idegenként felébredni valaki mellett , mint egyedül?

A lélek felismerése sokkal előbb megszületik, mint ahogy az elme megadja a zöld lámpát a kommunikációnak . Mert az elme fél. Rettentően fél. A változástól, amit a kommunikáció végérvényesen elindít. Ezért inkább nem mondjuk ki, hagyjuk telni az időt, hogy majd valahogy megoldódik, számunkra kedvező módon a helyzet .

A helyzet nem oldódik meg. Soha ! Felelősségvállalás és a jó értelemben vett ( építő ) pusztítás nélkül soha !

Fájdalmas lesz? Igen ! Veszettül !

Minden leomlik, amit az elme felépített és amihez ragaszkodott ? Igen !

Semmi sem lesz úgy, ahogyan azelőtt?

Bizony ! Úgy van !

És az baj? Tragédia ?

Mi van, ha ez a pusztulás magában hordozza az új élet csíráját?

Mi van, ha az elengedés, a változás könnyei tápoldatok a termékeny talajnak, ahonnan megfogan majd a lélekhez méltó, igaz, szabad élet kis magja?

A méltatlan, félelem alapú kapcsolatokban a felek önként lemondanak a saját erejükről és megalkusznak valami langyos, élettelen , életnek nevezett vegetálással.

Ez kinek a javát, gyarapodását szolgálja? Külön- külön egyikét sem, de a családét , a közvetlen környezetét és végül a nagy EGÉSZ lüktetését , pulzálását sem.

Eltűnik az öröm, eltűnik az energia, elvész a humor, a jókedv,minden rezgés, ami az éltető impulzusokat beengedhetné, magához vonzhatná.

Vajon nagyobb erő kell-e az ilyen kapcsolat fenntartására, az igaztalan, napi hazugságokkal kibélelt koporsó súlyának cipelésére, mint összeszedni minden bátorságunkat és őszintén kimondani, amit érzünk?

Szeretettel, békével, igaz hálával megköszönni a másiknak, hogy odaadhattuk egymásnak, amit lehetett , megtanultuk egymástól , ami tanítás ebben a kapcsolatban ránk volt mérve és egy öleléssel , a legjobbakat kívánva szabadon engedni azt, aki mindig is szabad volt.

Hogy éljen, hogy lüktessen, hogy felépíthesse magában azt kerek napot, akit majd a legvarázslatosabb fog megtalálni, amikor ő is készen áll rá.

Tudunk-e a saját elménk félelmei fölé emelkedve a legnagyobb örömöt kívánni magunknak és a másiknak ?

Varázslatos, örömteli, vidám és áldott életet , és megtartva őt a szívünkben neki kibélelt helyen továbblépni és élni, ÉLNI, ÉLNI ?

Aki keres, elfárad

Valójában minden ember itt a földön ugyanazt a dolgot keresi megszállottan és véli megtalálni ideig-óráig valamiben, valakiben. Aztán lassan eloszlik a szivárványos köd és nem marad mögötte semmi, amibe kapaszkodni lehet.

Mi emberek végtelenül kényelmesek vagyunk és az instant boldogságba vagyunk szerelmesek. Mert az olyan könnyedén megszerezhető , elég pár kezdeti erőfeszítés, aztán már dőlünk is hátra.

Valahol rosszul közelítjük meg a boldogságot. Azt hisszük, a boldogság dolga, hogy ránk találjon.

Hisz én megérdemlem!

De hiába gondolja így ez ego, ha a lélek nem tartja magát méltónak rá , s nem áll készen a fogadására.

Amikor én itt vagyok, a boldogság ott lesz, s amikor én odaérek, ő már máshol jár.

Nem vagyunk összhangban , ezért elsétálunk egymás mellett. Tízszer, százszor, ezerszer.

Mert keresünk. S aki keres , nem talál, hanem elfárad. Elkopik a cipője, elnyűtt lesz a ruhája, fakó a mosolya. Milyen boldogságnak kell egy ilyen ember ?

Mi van, ha minden erőmet , amit arra tékozoltam el, hogy keressek, kutassak, most magamra összpontosítom és elkezdek visszaemlékezni arra, AKI VAGYOK? S közben elkezdem elfelejteni mindazt , aki nem vagyok?

Ebben a folyamatban újra egy kerek nap leszek, aki nem keresi hiányzó , leszakadt részeit odakint.

Saját fénye által ragyogja át magát és növekvő fényességét csendben szórja szét.

Ő mindig készen áll arra, hogy üdvözlésre nyújtsa kezét , amikor látómezejében felbukkan a boldogság.

FÉNY a FÉNYT, ÖRÖM az ÖRÖMÖT, HARMÓNIA a HARMÓNIÁT közelíti egymáshoz, mert hasonló hasonlót vonz.

A legeslegjobb hír az egészben, hogy az egyetlen feladatunk önmagunk eredeti, isteni természetét újra felismerni és életre hívni a legbölcsebb belső szándék nyomán, amelyből csakis az igazság szülheti meg saját magát.

.

Az egyszerű ember imája

Az egyszerű ember imája rövid.

Az egyszerű ember imája a benne lakó Istenin keresztül szól a nem rajta kívül állóhoz.

Nem fohászkodik, nem könyörög , nem az égi hatalmaktól kér földi javakat.

Csak megnyugszik a pillanatban, vesz egy mély levegőt , és szívéből kisóhajt:

EZ ÉLETEM LEGFONTOSABB NAPJA ! KÖSZÖNÖM !

Mert ez életem legfontosabb napja. Mindig csak ez, minden újabb ébredéssel pontosan ez. A mai.

Ebben van benne minden, ami rólam szól, ami emberként nekem adatik.

Nemcsak a ragyogás, a magaslatok,hanem a mélységek, a vánszorgónak megélt súlyos pillanatok is.

Az egyszerű ember imája az elfogadás, az alázat, a hála és a belső megértések esszenciája.

Elfogadása a teljességnek , bárhogy is érkezik a tapasztalásomba, meghajlás az Élet szentsége előtt, és hála azokért a belső megértésekért, amelyek elvezetnek oda , ahonnan el sem kell indulni és ahová meg sem kell érkezni.

A teljesség felé történő utazás mozdulatlan, mégis önmagunk határtalan és végtelen útjának bejárása.

Egyre beljebb, egyre fentebb, mégis mozdulatlanul . Tudatosságunk tisztítása, kiterjesztése által a végtelen , változásában mindig állandó horizont kilátója felé.

Közben megérteni, közben szeretni, elengedni, félni, fájni, szárnyakon szállni, magasságokat, s mélységeket járni.

Nem azért járunk belső útra , hogy jól érezzük magunkat, hanem hogy felismerjük, az útra járót! J

Ha éppen a boldog pillanatokban, akkor abban, ha éppen a veszteségeinket siratva, akkor ott.

Mindenhol lennünk kell, hogy tudjuk, milyen nem ott lenni. És hogy tudjuk, milyen az másnak , s hogy végül felismerjük: a más sem más, hanem pont ugyanaz, mint én.

Ezért hát : Éljenmájuselseje! EZ ÉLETEM LEGFONTOSABB NAPJA! KÖSZÖNÖM !

Az akarás, mint fék

A mai napon terápiás beszélgetés alkalmával egy igen sok szálon futó egyéni sorssal találkoztam .

Szeretném Veletek megosztani, mert úgy vélem, sokunkat segíthet .

A téma: Miért fékezzük be a gyógyulásra , boldogságra való törekvéseinket, erőfeszítéseinket ?

A Csodák Tanítása teljes eszméje azt a gyakorlatot képviseli, amely során megváltoztatjuk az érzékelésünket , mindazt ahogyan a világot eddig láttuk, ahogy gondolatainkból a világunkat felépítettük és ezt a felépített világot az igazságunknak hittük.

Meggyőződéseinkhez - főleg, míg képzetlen az elme- az egó nézőpontjából a végsőkig ragaszkodunk. Ezért van az, hogy ugyanazon tanult minta és megoldókulcs szerint feszülünk neki a problémáinknak.

A legnagyobb csapda az, amikor ugyan észleljük és érzékeljük a problémát , de akarattal kívánjuk megoldani, felszámolni. Akár egy gyógyulást, akár a fejlődést, megvilágosodást célozzuk meg, el fogunk veszni a próbálkozásainkban, mert az akarás csak egy újabb stratégia, ami hozzáragaszt bennünket a problémához. Nemhogy szabadulni nem tudunk, hanem még meg is erősítjük kötelékeinket. Ahol a fókusz, ott az energia ..és az energia továbbra is fenntartja, élteti a dolgot.

Mi hát a megoldás?

Az elme szintjén kell gondolkodnunk. Azon a szinten, ahol minden gyógyulás forrása fellelhető.

Talán már sokan tudjátok, esetleg ízlelgetitek, de ha olvassátok a Csodák Tanítása mindenképp szembesít majd Benneteket azzal az igazsággal, hogy lényünk igazi valója, nem testi, hanem tudati természetű. A Szellem szó megértése kulcsfontosságú létünk lényegét tekintve.

A Szellem nem más, mint Isten saját hasonlatosságára teremtett gondolata- tehát mi magunk is ennek a Teremtésnek egy -egy kis szikrája, megnyilvánulása vagyunk , a Szellem lenyomatai a fizikai síkon..azaz Isten kiáradásai.

Amikor teremteni akarunk valamit az életünkben( legyen az egészség, gyógyulás, kapcsolat, bőség...stb,) akkor ezt a teremető energiát kell életre hívnunk önmagunkban. Ezt a teremtő energiát az elme táplálja.

Teremtéseink legnagyobb gátja pedig az Elme megosztottsága. Amikor az elme kikerül az Egység állapotából, az emberi elme megosztottá, elkülönültté válik. Egyik része a Szellem, másik pedig az ego.

Amikor akarunk...bármit megszerezni, bármitől megszabadulni, bármit megtapasztalni, az egós részünk akar teremteni. Teremteni akar...és a teremtés nem lehetséges akarással. Az akarás nem teremtő energia, épp ellenkezőleg: egy hatalmas fék.

Lássuk, mit tud elménk másik része , a Szellem? Kapcsolódni, kommunikálni az isteni hanggal, a belső üzenettel. Az akarat semmi módon nem kap szerepet a választásainkban, teremtéseinkben , benső vágyaink meghívásában. Azoknak az üzeneteknek, az energiáknak a befogadására, amelyek a teremtéshez szükségesek, csupán a tudatosság képes.. A tudatossághoz jutnak el az üzenetek: alulról vagy felülről, azaz az egótól, vagy a Szentlélektől.

Következésképpen csak az teremtődik meg és nyilvánul meg a teremés hozadékaként, ami összhangban van az Isteni akarattal. És ami így van, ami az egység állapotában létező elmében van, az ebben az állapotban létező elme azt életre is hívja.

Összegzésképpen: Nem a dolgok felszámolására, vagy bevonzására , hanem az elme egységének visszaállítására kell a fókuszt helyeznünk. Amint ez megtörténik, a teremtés Önnön forrásából meg fog nyilvánulni.

Az emberi szenvedés természete

Az emberi szenvedés természete olyan sokarcú. Különleges tudatállapot lebegteti, tartja egy vékony szálon, mint egy papírsárkányt, amibe váltakozó intenzitással bele-belekap a szél és forgatja, csavarja, majd újra kisimítja, s van, hogy egy kis időre meg is állítja.

Abban az állapotában mintha csak állna a felhők alatt , mintha nem lenne a vékony szál sem, amihez kötve van.

De mi ez a vékony szál és ki az, mi az , aminek a keze tartja és olykor egész életen át nem engedi el ?

Baktatunk az életben , eljátszuk a megírt forgatókönyv szerinti játékainkat , szárnyalunk és áramlunk, majd zuhanórepülést veszünk a mélység felé. De milyen mély a nyúl ürege? Sötét és levegőtlen, démonokkal, hamis fantazmagóriákkal kibélelt hely-e , vagy egy olyan állomás, ahol szükséges időznünk egy kicsit? Addig, amíg ki ne fáj a szenvedés , míg csontig nem hatol a dermesztő, tompító , fékező légüres tér.

Emberként ezen a helyen kikerülhetetlen dekkolni , mert innen lehet majd jól elrugaszkodni és a kidobott terhek után megerősödött kiterjesztett szárnyakkal tovább repülni.

Mint a sas , aki alá-alászáll, hogy magához ragadja táplálékát és aztán megelégedetten szelje odafent az eget, magasról szemlélve a határtalan , végtelen tájat.

Talán csak annyi a " titok " , hogy ott, a nyúl üregében se felejtsünk el gyakran, nagyon gyakran bemenni " belső szobánkba " és abban a szobában csak egy mondatot mondjunk ki , de azt szívből: "Azért jöttem ide, hogy azzal találkozzam, Aki valójában vagyok és magam mögött hagyjam mindazt , aki nem vagyok . " És ez Isten látomása lesz, ugyanaz a látomás, ami a szerelmesé is, mert ő Istennel, a benne lakó örök EGY- gyel , az EGYetlennel, a MINDENséggel kapcsolódik.

Minden más kötődés csak ennek kivetítése , a személytelen megszemélyesítése, ami az emberi létezés végeláthatatlan Samsarájába, a lét körforgásába száműzi a létezőt.

Hónapokba, évekbe, életekbe, ahol összemosódik az Önvaló tiszta természete az egós elme zűrzavarával. A vágyak az írtózatokkal , az elvárások a csalódásokkal, a kötődés a szabadsággal. Minden mindennel összekomposztálódik, hogy egyszer majd megtápláljon és életre keltsen egy terméketlen tájat. Hiszek ebben.

Fehérítem, tisztítom a vásznat , amire oly sok illúziómat vetítettem , lelkemig közelít a megértés, hogy a nő és a férfi természetét örök és feloldhatatlan vonzalom közelíti, tolja egymás felé és a lélek harmóniára törekvése csillapítja szelíd kapcsolattá, ahol viszont a vonzódás vesz vissza az erejéből, hogy a harmónia is élhesse önmagát. Milyen egyértelmű paradoxon, nem igaz ?

Ennek mentén sarjad ki megannyi érzelmi hullámvasút, amire felülünk mi nők, és férfiak és szenvedünk, mert fel akarjuk oldani a feloldhatatlan örök törvényt, amit a TERMÉSZET alkotott.

Teljességtől megfosztottnak titulálva magunkat megyünk a vágyaink után és keressük a harmóniát is.

Hol van az hajszálnál is vékonyabb és sérülékenyebb, ingatag, csúszós, billegős kis mezsgye , ahol mindkét dolog fellelhető és fenntartható?

Talán ez az EMBERI LÉT egyik leckéje és feladata , amit talán az egyének szintjén megtapasztalva egyre nagyobb közösségekben adhatunk majd tovább, ha egyszer mi már levizsgáztunk belőle.

Jó tanulást hát az ÉLET iskolapadjában és sok szeretetteljes kapcsolódást diáktársainkkal, tanárainkkal !

Mer bizony mindenkinek le kell vizsgáznia ebből a tételből. Tanító és diák EGY, senki nem áll a másik alatt , vagy felett . Tanuló és vizsgabiztos is elbukhat , de olyan nincs, hogy ne nyúlna egy segítő kéz felénk, aki felsegít és biztat , hogy végül mindannyian átvehessük az " OKLEVELET" , amire az van írva:

EGY CSODÁLATOS TEREMTÉS részére - ISTENTŐL !

Az érzések felvállalása és a kommunikáció ereje

Emberként élve a LÉTEZÉST bizony sok csodálatos adományt kaptunk a szabad akarat mellett, amelyeket így vagy úgy használunk , vagy nem.

...és szabad akarat az is, hogy élünk-e ezekkel, vagy csak hagyjuk , hogy egy bontatlan ajándék meg nem élt öröme koptasson el bennünket , mint egy silány lábbelit, ami csak arra méltó, hogy szétrúgják a porban.

Nem vesszük számba tudatosan, mekkora erővel bírnak ezek az adományok , hogy nem véletlenül, hanem létünk örömének megéléséhez , lelkünk terheinek könnyítéséhez voltak egykor abba a csomagba csomagolva, amit magunkkal hoztunk az útra.

Nem kevesebb itt a feladatunk, mint a szív , de mondhatjuk úgyis , hogy a LEGTISZTÁBB ÖNVALÓ természetének kiterjesztése , de azt is tudjuk, hogy nem tagadhatjuk meg ezen benső törekvésünk közben " hamis evilági személyiségünk " ( nevezhetjük ego- nak ) létét sem.

Többnyire nem kedves, hanem erőszakos és kellemetlen útitársunkként éli önnön uralmát és tudatlanságunkból táplálkozva élteti , táplálja erejét.

Hogy lehet, hogy engedjük neki ? Hogy lehet, hogy AZ, AKI VAGYUNK beéri ennyivel és lemond mindarról a csodáról, ami tiszta természetéből kiáradhatna ?

Az a tiszta tudatosság, ami az eredendő lényegünk, vajon tudja, érzi-e , hogy mitől fosztja meg önMAGát , amikor nem a saját minősége szerint létezik?

Így elméletben- látszólag nem nagy volna " nagy ügy " kiigazítani a "szerepeket " , helyére tenni, hogy " ki a főnök" és eszerint játszani az ÉLET nevű játékot. Békés elfogadásban az egoval, de nem az ő játékszabályai szerint , hanem eredendő, tiszta benső lényünk igazsága szerint .

Mindent így. Csakis így !

S a megannyi tényező között ott van egy , az én olvasatomban és az én személyes tapasztalataim tanulsága szerint az egyik legfontosabb : az érzések tudatosítása, megértése és őszinte megélése.

A tudatos, vagy tudattalan elfojtás, elterelés, vagy kényszeres kifejezés helyett azok igaz átélése és kommunikálása. Önmagamnak és a környezetemnek.

Mennyi ideig, hány évig, évtizedig, hány életig tesszük ennek az ellenkezőjét? Mi kell ahhoz, hogy azt, ami belőlünk , mint csodálatosan tiszta forrásból kiáradni vágyik, mi mégis visszatartjuk ?

Mekkora gigantikus erőt vesztegetünk el arra, hogy a meg nem élt, ki nem fejezett érzéseinket lent tartsuk a mélyben ?

Hogyan gondolhatjuk, hogy boldogok , elégedettek lehetünk és hogy ezt a rezgést szórja vissza ránk a környezetünk, emberi kapcsolataink, ha a boldogság eredője nem tud általunk kifejeződni?

Valami kell, ami egyszer csak áttörje a gátat és utat engedjen az önvaló őseredeti áramlásának - Belőlünk.

Talán egy trauma, egy nehéz élethelyzet egy fordulópont az életünkben, amikor a lélek igaz akarata előtt megemeli kalapját a konok ego és nincs tovább, ami bezárva tudja tartani az érzéseket és álarcokkal takarja el tiszta tekintetünket !

Mint egy szunnyadó vulkán mikor aktiválódik- valami olyan monumentális erőket mozgat meg a SZEMÉLY életében az első mély megtapasztalása az őszinte , igaz kommunikáció éltető, tápláló, gyógyító erejének.

Amint ez megtörténik, sosem lesz úgy , mint előtte. Soha többé !

Köszönjük, de nem kérjük vissza az élettelen , erőnket felemésztő hallgatást, a fel nem vállat érzések fojtogató , fullasztó hőjét és soha többé nem hisszük el, hogy bármilyen értékes emberi kapcsolatunkat életben tarthat a " talán jobb, ha nem beszélünk róla és elaltatjuk magunkban " nézőpont.

Mert ami kikívánkozik, de bujkálnia kell, s ami nem jut el lélektől lélekig, az mind csak pusztít és fekélyesedik odabent. S mint a fekély, egyszer csak utat tör magának, hogy a gennyes , bűzös összeerjedt lélekinformáció valahol eltűnhessen onnan, ahová a TEREMTÉS azt nem szánta.

És nem csak egy fekély keletkezik, hanem -bár látszólag a felszínen csillapodhat, begyógyulhat a seb- valahol máshol, valamikor később ismét keresi magának a kitörési pontot és míg a felszínre ér, végigfertőz mindent maga mögött. Csak az elgyötört , beteg benső táj marad, ahol soha többé nem sarjad ki az az élet, ami lehetet volna.

Hiszek, őszintén hiszek az érzések felvállalásának fontosságában és az őszinte és rendszeres kommunikáció Isteni erejében!!!

Mert én is voltam azon a "helyen " ahol a benső erő elfolyatása óceánná duzzadt és én is fuldokoltam a vad hullámok viharában, míg szélcsendesebb vizekre nem eveztem. Oda , ahol a vízfelszínt az eleinte nehéz és fájdalmas , de egyre könnyebbé váló kommunikáció kegyelmi ereje simította ki, s ezen a nyílt vízen már soha többé nem kell félni a mélységtől, mert onnan csakis az igazság és a tisztaság tud már kiáradni, miután a sok szennyes , örvénylő áramlat elvonult.

Nincs élethelyzet, nincs emberi kapcsolódás, nincs lélek összefonódás az őszinte , átközvetített érzések nélkül, vagy ha egykor volt, ezek nélkül halott lesz és elenyészik !!!! Csak a fájdalom emlékeztet rá, hogy valaha létezett és öröm forrása volt.

Mindenkit buzdítok, mindenkit bátorítok ennek megtapasztalására és példaértékű gyakorlati alkalmazására a mindennapokban !

Térjen vissza a FÉNY minden tekintetbe és mutassa meg magát gyermeki tisztasággal és őszinteséggel minden érzés!

Az Inárcsi wécésnéni

Nem főzök, nem takarítok, nem vásárolok ma.

Én ma pizsinapot tartok. "Ahogy van,úgy jó"- napot, visszatekintőset, merengőset.

Amikor tegnap a Mary Poppins- ról kijöttünk a Pláza mozijából , a " való világba" sodródva , elnézve a kényszeresen vásárló , szaladgáló tömeget .....még inkább .

Én ma hálából szövök hálót és igyekszem belegabalyodni, hogy sose tudjak "szabadulni " belőle.

És ahogy szövöm a hálót, beleszövök sok- sok történetet , ami velem megtörténhetett.

Az egyiket a sok közül megosztom Veletek:

...hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Wc-s néni.

Az M5-ös autópálya inárcsi pihenőhelyének wc-jében dolgozik ő.

Wc-s néni. Már ami a "hivatását " illeti. Valahogy meg kell neveznem, mint ahogy ő is megnevez engem talán valahogy így: a nő , aki havonta egyszer szombat hajnalban beront az ajtón a párjával , útban Szeged felé :-) és a nő, aki észrevette a mosolyomat, aki észrevette bennem az EMBER-t.

Mert ez a hölgy, a wc-s néni már az első alkalommal valami különleges dolgot mutatott magából, amin megakadt a szemem. Nem is a szemem, inkább a szívem.

Mert ez a nő akárhányszor megyünk, mindig mosolyog a kis asztal mögött a széken ücsörögve és minden betérőt átfényesít ezzel a mosollyal. Mindegy , milyen nemzetiségű, szerb, román, bolgár, vagy magyar, csinos ,ápolt, vagy rongyos, fáradt kamionos. Nem hiszem, hogy csak én vettem észre.

Vékony, fáradt , ráncos arca annyi mindent mesél , talán nem sok időt töltött az élet napos oldalán, mégis mosolyog, mégis melegít, mégis megtölti a kis nyilvános illemhelyet fényességgel a jelenléte.

Szerepek. Wc-s néni, kamionos, jógaoktató....ahogy mások látnak, megneveznek bennünket. De látják-e bennünk és főleg látják -e magukban Isten gyermekét , a gyermeket, a csodát , a tökéleteset? A feltétel nélkül szerethetőt?

Annyira jó észrevenni ezt. De most már tudom, csak akkor sikerül, amikor már magamban is felismertem. Hiszen csak azt tudom észrevenni, amit ismerek, amiről már van tudásom, tapasztalatom. Amire megtanultam újra emlékezni.

Amikor másodszor jártunk ott, már akkor eldöntöttem, el fogom mondani neki, amit érzek . El fogom neki mondani, hogy nagyra becsülöm azért, ahogyan a maga egyszerűségével végzi a dolgát és egy őszinte mosollyal kapcsolatot teremt bárkivel, mindenkivel. Elvárás nélkül, csak úgy. Hiszen valószínű, hogy sosem látja többé azokat az embereket, akik csak pár percre betérnek, majd a dolguk végeztével távoznak. Ő mégis mosolyog. Tudjátok, miért? Mert a lényéből árad! S mert úgy tűnik, megelégedett és nem vár el többet az élettől. És ez nem igénytelenség, sőt !!!! Sokkal inkább az alázat békés nyugalma, ahogyan elfoglalja a helyét a maga világában, teszi , amit vállalt . Mindenki javára, úgy, hogy nem árt vele senkinek. Boldog a maga egyszerűségében, hiszen a lelkét nem falta fel az anyagelvű világ , a haszon- harácsolása, a vég nélküli többre vágyás. Ezért tud a lelke mosolyogni.

Csodálatos Teremtés.

Ebben a hónapban , mielőtt indultunk, apró ajándékot készítettem neki , kis illatos gyertyát , pár szem kávékrémes csokoládéval egy celofánban, szép masnival átkötve. Imádkoztam az égiekhez, hogy ott legyen, mikor megyünk, hogy legyen alkalmam találkozni vele és odaadni neki. Ő szavak nélkül ad valamit, ami felbecsülhetetlen . Én, aki a kommunikáció zászlóvivője vagyok, hatalmasat tanulhattam tőle arról, hogy mindenki másképp kommunikál és másfajta égi adományt kapott, hogy az emberi kapcsolataiban adni, gyógyítani, segíteni, szolgálni tudjon. El akartam neki mondani, mennyire értékes és hogy köszönjük a mosolyát.

Megtehettem ! ...és csodálatos ajándék volt ezt megtenni!!!!!!! Láttam , hogy könnyes lett a szeme és hogy elért a melegség a szívemtől az övéhez! Összekapcsolódtunk. Ez a varázslat, ez a csoda, ezekért a pillanatokért érdemes embernek lenni!!!

Nem tudom, látjuk-e még egymást és nem is ez a fontos. Még 4-5 alkalommal ugyan megyünk arrafelé és biztosan betérünk majd, de ha csak ennyi lett volna a vele való kapcsolódás, már az is teljes és tökéletes !

A nevét sem tudom, talán legközelebb megkérdezem. .és biztos fogok neki vinni akkor is valamit, mert a lelkem ezt akarja.

Példaértékű tanító -és ős nem is tudja, hogy az.

Az ÉLET az ilyen lelkektől gyógyul és virul és én szívből kívánom, hogy egyre több ember tudja szívvel-lélekkel , csendesen végezni a legegyszerűbb munkát is, bármit, amit vállal, amivel ebben az életében egyedi és megismételhetetlen hozzájárulás lehet !

..és sok nyitott szívet , lélekből látást kívánok, hogy észrevehessük magunk körül a csodákat, ezeket az embereket a hétköznapokban!

Mert a szem csak érzékel, az ego címkéz.....de jól csak a szívével lát az ember !



Bánattanulmány

Emberként naponta éljük az öröm és a bánat váltakozó intenzitású hullámzását és ez bizony gyakran próbára teszi fizikai és lelki teherbírásunkat.

Mindaddig, míg a külső körülmények rángatnak , dobálnak bennünket, ez így is marad.

Érdemes és hasznos egy kicsit boncolgatni, milyen mechanizmusok munkálnak ilyenkor bennünk, mert ez kicsit közelebb visz eme kimerítő hullámvasút tudatos lecsendesítéséhez.

Öröm és bánat. Járt már Nálad is mindkettő, igaz? Mikor, melyikük időzik többet , pedig csak az egyiket látod szívesen. Mégis megérkezik a másik is- mint egy hívatlan vendég: elücsörög, elkávézgat, kényelmesen bevackolja magát nálad, mintha nem is Te , hanem ő lenne a házigazda.

Ki is a vendég kinek a házában?

Ki hívta a bánatot és ki az örömet? Azt gondolod, Te csak az egyiknek küldtél meghívót?

Nem, drága Barátom! Mindkettőt Te vetted fel a vendéglistádra !

És mi az ,ki az, hogy Te ? Az, akit a tükörben látsz? Vagy a lelked? Vagy valami, ami a tudatosságod nélkül, valami mély irányítástól vezérelve önálló döntéseket hoz?

Ki , vagy mi éli, tapasztalja az örömet, és a bánatot?

Minek örülünk és miért bánkódunk?

Ki teszi ezt és miért ?

Amikor életünk az elképzelésünk szerint alakul, kellemes és jó érzést adó élményeket élünk, eláraszt bennünket az öröm érzése és szeretnénk mindig ebben az állapotban maradni.

Ám ha az életünk nem a jövőre vonatkozó elképzelésünk és terveink szerint alakul, máris jön egy belső elégedetlenség és a bánat , a kesergés máris bekopogtat az ajtónkon.

Ilyenkor mit bánunk, mit sajnálunk? Óvatosan, de ha őszinték vagyunk magunkhoz, egyre bátrabban kimondhatjuk, hogy valójában magunkat sajnáljuk. Hogy kukába dobhatjuk az élettervünket , mert valami külső körülmény gonosz módon keresztülhúzta a számításainkat.

Ha tudatosabbak vagyunk, talán nyomunk egy újratervezés gombot, de ne feledjük, az is csak egy következő jövőre kivetített elvárás lesz, ami aztán a csalódások termékeny talajává válik.

Mitől is? Attól a "tápoldattól ", amit a "hamis énünk", az egónk locsol rá nap mint nap.

Az az evilági személyiségünk, akivel azonosítjuk magunkat és nem az a tiszta , felsőbb énünk, aki ezt sosem tenné.

Hiszen az Ő alaptermészete az egyetemes szeretetből táplált tartós , állandó megelégedettség, ami nem szelektál a dolgok között. Egyszerűen csak tapasztal és elfogad.

E nélkül a benső egyensúly és béke nélkül esélytelenül szomjazzuk a boldogságot és falevélként perget minket a szél a hideg, kopott járdán.

A Bhagavad-Gítá, az ősi hindu vallás legszentebb könyve írja: A boldogság és a boldogtalanság kellő időben történő megjelenése és eltűnése olyan, mint az évszakok változása. S az embernek meg kell tanulnia elviselni őket, anélkül, hogy megrendítenék belső nyugalmát.

Nagyon fontos üzenete van ennek a bölcseletnek !

Emberként , emberi létformában élve mindig ott lesz valódi , tudati természetű és örökkévaló lényünk mellett a megkülönböztető elme ( az ego ) is, aki mindent megtesz majd azért, hogy létjogosultságát a legzseniálisabb fondorlatokkal igazolja.

Kár harcba szállni vele! Sokkal inkább üdvös dolog egy szövetségesként tekinteni rá és egy " együttműködési megállapodást " kötni vele és bölcsen figyelni arra, hogy időnként elismerést és igaz köszönetet érdemel majd ebben az együttműködésben! Nélküle a lélek nem fejlődhetne, és elfelejtett otthonunkhoz sokkal nehezebben találnánk vissza, talán már rég elfelejtettük volna keresni.

A jóga filozófiája szerint a legtöbb, amit a tartós megelégedettségünk állapotáért megtehetünk, az a koncentrált fegyelem, amely kordában tudja tartani az elme csapongó természetét és az azt generáló érzelmi bizonytalanságunkat.

Csak ebben az " egyhegyűségben" maradhatunk abban a vágyott állapotban, ami az én olvasatomban a bánat ellenpólusaként nem az öröm, hanem az öröm érzésével átitatott BENSŐ MEGELÉGEDETTSÉG!

A létállapot, amelyben csak figyelek és tapasztalok az ITT ÉS MOST- ban és minden tapasztalást a legtisztább tudatossággal magamhoz ölelek. S mindeközben sosem felejtem el, hogy emberi voltom fáradhatatlanul kutatja a bennem lévő Istenit és a bennem lévő isteni megállás nélkül tapasztalja önmagát emberi megnyilvánulásában !