Verseim

2020.04.16

 Ki Mérleg ..

Édesanyám, édesapám, mit gondoltok rólam?

Tudjátok-e, amit tudtok, hogy annál sokkal több van?

Elképzelt képpé lényemet festik, színezik,

megannyi festék és réteg ,mik elfedik..

önMAGam -előletek is.

Születtem és jöttem hogyhogy épp közétek?

Sorsom , feladatom repített , hogy értsek,

hogy tanuljak magamról általatok is

látva , szemlélve harcotokat... , s mégis

Köszönöm, mit adtatok !

Itt az ideje az elfogadásnak ,

nyitni egy új ajtót a mának!

Részben részetekként merülni a MOST-ba ,

Nem időzni tovább kietlen romokban!

Mély belégzés......

Mély belégzés, s aztán ki..

Áramlón a létben elmerülni,

Bízni a szélben , esőben és napban,

Mikor, minek van ideje, hogy éppen az van.

Beburkol a kegyelem.

Hittel, és tudattal , erősen élni,

Nap nap után önMAGam megélni.

Érzékenyen billegve libikókám ágain

újra növesztve , ha kell letört szárnyaim.

Lélekből lássátok lányotok...!

ki MÉRLEG ♥

A másik szemével

' Ki Mérleg ..

Édesanyám, édesapám, mit gondoltok rólam?

Tudjátok-e, amit tudtok, hogy annál sokkal több van?

Elképzelt képpé lényemet festik, színezik,

megannyi festék és réteg ,mik elfedik..

önMAGam -előletek is.

Születtem és jöttem hogyhogy épp közétek?

Sorsom , feladatom repített , hogy értsek,

hogy tanuljak magamról általatok is

látva , szemlélve harcotokat... , s mégis

Köszönöm, mit adtatok !

Itt az ideje az elfogadásnak ,

nyitni egy új ajtót a mának!

Részben részetekként merülni a MOST-ba ,

Nem időzni tovább kietlen romokban!

Mély belégzés......

Mély belégzés, s aztán ki..

Áramlón a létben elmerülni,

Bízni a szélben , esőben és napban,

Mikor, minek van ideje, hogy éppen az van.

Beburkol a kegyelem.

Hittel, és tudattal , erősen élni,

Nap nap után önMAGam megélni.

Érzékenyen billegve libikókám ágain

újra növesztve , ha kell letört szárnyaim.

Lélekből lássátok lányotok...!

ki MÉRLEG ♥

A misztérium báltermében

Éji felhőbe csipkét horgol a szél,

Elpilled a táj , lassan minden nyugodni tér.

Elhalkul , elcsitul a viharvert szív hangja,

Beleírják a hullámok nevüket a partba.

Bölcs gesztenyefák mentén lépeget a csend,

Mindent felölel végül az isteni rend.

Óramű pontossággal van helyén az élet ,

Olyan egyszerűen, hogy nem is remélted.

Volnál-e barátom, velem itt a csendben?

Elmerülnél -e velem az isteni rendben?

Felvállalnád-e szíved hangos dobbanását?

Kimondanád-e lelked édes vágyát?

Táncolnál-e velem a meztelen éjben?

Két kezem tartanád-e kezedben, míg kérem?

Megmernéd-e látni Magad zöld szemeim mélyén?

Túl a varázshegyen , a világ legszélén?

Igen, a világ legszélén - túl a varázshegyen !

Engednéd-e lenni: ami van, az legyen ?

Belezuhanni az élet adta térbe ,

Csak lenni- létezni- semmit sem remélve?

Szeretve , s szeretőn szeretetet szórni ,

Érzések áramával őszinte szót szólni,

Megtartani a táguló közeledés táncát,

Magunkra nem tenni az elvárás láncát?

Legyen a csend! Legyen a némaság a szó!

Legyen a kimondatlan szép, s örökkévaló !

A misztérium báltermében álarc nélkül várlak ,

Akármerre is vagy - tiszta fényben látlak !

A Szeretet katonái

Nem egyenruhában járnak ők- a szeretet katonái,

Ahány, annyiféle gyönyörű mezítelenségben,

Az EGY-nek színes, pezsgő megnyilánulásai,

Végtelennek tűnő szívközelségben.

Nem harcoló , szép békehadsereg,

Fegyver nélkül, sebezhetőn, szeretetet élnek,

Ha szíved megremeg, ha szólítod őket,

Karnyújtásnyira tőled az életedbe lépnek.

Arcuk barázdája, szemük fénye, tekintetük érintése mesél,

Önmagad zenéjét hallod meg dalukban,

S ha csendnek van ideje, lelkük csendet zenél,

Megtartva ölelnek, tartanak karjukban.

Állj be Te is közéjük, érezd , van ott helyed,

Az együttérzők serege szolgálatra hív,

Fordítsd kifelé összezárt tenyered ,

Egy ritmust zenél végül minden érző szív !

Adassék

Merész az ész, de még merészebb a szív,

Mert olcsó vágyak helyett igaz játékba hív,

Felszín alatti , mély csodavilágba,

Oda, hol nincs tiltó szó, nincs tiltó tábla .

Csak a szabad, tiszta, egyenes út van,

A boldogság nem enyészik feneketlen kútban,

Ott virít minden útmenti virágban,

Pazar pompáját szórja a világban.

Szórja Rád és Rám,minden Istengyermekre,

Elkülönültnek, idegennek hitt lelkekre,

Összefésül minden láthatatlan szálat,

Barna, szőke, fekete, vörös, ezüst hajszálat.

Fekete, barna, kék és zöld szemeket,

Imára kulcsol félénk, erőtlen kezeket,

El nem dobbant szerelmeket a lélekig dobol,

Csak a Mennyország van, sohasem volt pokol!

Lépjünk be, hol már vagyunk, a Mennyek országába,

Ne maradjon kívül senkinek a lába!

Kell a mennyei tánchoz minden szép láb lépte,

Imádkozzunk, hogy adassék minden szívbe béke !

Alázatban megpihenni

Égre néző makacs szemek

nem pihennek, nem engednek

Kézben kötél, mi köt, nem él

S változást erőből remél

Alázatban megpihenve..

Mi, s hol van a fény?

Test, Lélek, Szellem mitől él,

Ajtók mögött megrekedve ?

Csak ott lenne, csak ott lenne?

Tompa, fáradt szenvedéllyel

Halkan , félve bolyongó széllel

Akkor és úgy legyen, akarom!

Nem adom, Nem adom

Elveimet, terveimet !

Homályos lencsén át

Nem a szív, az ego, mi lát

Ragaszkodó, hitetlen lény

Emlékezz, ki az a FÉNY ?

Ki az, ki vagy ?

Pőrén, alázatban megpihenve?

Nem akarok, nem tudok

Emlékezni, ki vagyok !

Rugalmatlan, merev lábak

Ajtón túl remélt tájak

szépségéhez nem visznek tovább.

Fájdalmas üzenettel

Csodálatos égi levél hull

görcsből nyíló tenyérbe simul

Térdelve már olvasom

értem és fogadom

Alázatban megpihenve.....

Minden laza, minden nyugodt

Kiengedett a kéz, mi szorított

Olyan könnyű, olyan puha

Üres tenyérrel átadva

Alázatban megpihenni .

Álmomban

Zajból kiváló éjszakán ringat el az álom,

Minden porcikámmal újra élni vágyom !

Álmomban egy szép kastélyparkban -valahol

Jártam, sétáltam, hol igazi csend honol.

Nem volt ott semmi- főleg nem volt idő,

Csak rengeteg zöld fűszál, mi a talpam alá nő,

Mindent beborító , határtalan zöld táj,

Amerre a szem ellát, végtelen, befogadó báj.

És az időtlen zöldbe aláhulló zápor,

A pillanatban szívemig érő mámor,

Langyos esőcsepp , mi arcomat mossa,

Lábam alatt fűtenger- talpam csiklandozza.

Merev térdem hajlik, könnyedén szaladva,

Nem tudja, nem számít, mi van bent szakadva,

Ugrál, szökken talpam a szép fűóceánban,

S ott táncol még két lélek velem e táncban.

Erő, gyengédség, humor, elfogadás,

Adatik pillanat, miben nem marad más.

Kikopik a félelem, a ragaszkodás súlya,

Égi tisztulásként érint a zápor ujja.

Legyen már nappal, jöjjön már a reggel !

Had érezzem ugyanezt tiszta éberségemmel !

Vágyom az álmot a nappallal is élni,

Talpam vékony bőre a vizes fűszálat reméli.

"Ne számíts rá, ne reménykedj, ne tervezd,

Csak éld a szent pillanatot, mi mindig körbevesz! "

Hallom a tanítást, de nem a fülemmel,

Leszek e leckében magamhoz türelemmel.

Lemondok mindenről, s a MINDEN hozzám talál,

Lehet, hogy kapizsgálom, hogy értem már talán?

Köszönöm az álmot, s az ébrenlét perceit !

Állhatatosan bontogatom le elmém ketreceit.

Angyalszív

Meghúzódik , megbúvik minden ember lelkében ,

A tiédben is ugyanúgy , lehet , hogy oly mélyen,

Nem baj, ha csak pislákol, s néha oly távoli,

Vigyázz a lángjára , sose aludjon ki !

Angyalszív , mely őrzi, magában óvja ,

Ne múljon el perc, ne múljék úgy óra

Amikor feleded, ki vagy Te igazán!

Áldozat ne maradj életed oltárán !

Tedd ki inkább lelked magját, bontsd ki szépen lassan,

Nézd meg, világítsd meg, fátylak alatt mid van !

Mi az , ami Neked már eleve adatott ?

Emlékezni tanulj csupán- ez a feladatod.

Emlékezni arra, ami minden társad :

Különböző hullámai a nagy óceánnak,

Elfogadásra , szeretetre szomjazva ,

Magányt , veszteséget többé nem siratva.

Angyalod nagy szíve legyen oly megértő,

Szavad megfontolt, sosem bántó, sértő !

Azt add csak Te is, mire magad is vágysz ,

Könyörület jelenjen meg, amerre Te jársz !

Azért a Te lányod

Azért a Te lányod is vagyok éppúgy Édesapám !

Tudom, hogy van egy hely, onnét figyelsz Reám .

Sokáig nem tudtam, nem mertem vallani:

létem jogát a te hangodtól vágytam hallani.

Érezni, hogy fontos vagyok, figyelemre méltó,

De maradtam csendben, sarokban kucorgó.

Apró testem, lelkem elbújt , hogy ne féljen,

Vágyott szeretetet többé ne reméljen.

Apai karodra vágytam oly mélyen,

De nem adtad meg, mit annyira reméltem.

Kínod csillapítására torkodat kitártad,

Szíved vasajtaját előttem bezártad.

Elnyelted a kulcsát , biztos, ami biztos,

Belőled csak az juthatott, ami piszkos.

Anyámnak, és fiadnak semmi más belőled,

Futva menekültünk oly sokszor előled.

De én már nem félek, csak ugyanazt vágyom:

Mond ki odaátról: "szeretlek Lányom!

Szerettelek mindig , és Te értékes vagy

Legszebb napsugara a meleg napnak!

Okos, bátor, kreatív, a legszebb hercegnő,

Aki még értékesebb lesz, ha majd felnő!

Büszkén figyellek minden pillanatban :

Madárdalban, esőben, fűben, csillagokban.

Bepótolom innen fentről, felszárítom könnyed,

Bocsásd meg nekem, innen sokkal könnyebb!

Jól teszed, mit teszel, büszke vagyok Rád ,

Köszönöm, hogy én lehettem az édesapád !

Csak 3 év adatott , tudom, ez oly kevés ,

Kitaszított lélektől nem kapott ölelés ,

De hidd el , lelkem kitárt karjai ölelnek a térben,

Tavaszban , nyárban, őszben és zord télben. "

Egymásba érő párbeszéddé váltunk,

Tudjuk, hogy egymástól el sosem váltunk.

Távolból , a végtelenből most is összeérünk,

Érzéseink mentén mindent kibeszélünk.

Helyére kerül minden lelki kacat ,

Szívtől szívig apja a lányával kacag .

Bűntudat, bánat, hiány sorra mind köddé vál '

Nincs tartozásunk egymásnak többé már !

Bármerre járok

Bármerre járok- kelek,

Mindenütt jó emberek!

Mert az ember eleve jó,

Ez alól nincs kibúvó !

Úton-útfélen haladok ,

ahol dolgom hív, maradok

Senkin sem akarok,

de bárkin hajlandó vagyok

Segíteni, ha kéri,

Ha vágyik egy jobb életet élni.

Én csak kísérem, érintem észrevétlen,

Ahogy lépked önmaga sűrű erdejében,

Apró emlékfoszlányok míg végül összeállnak

Mi csoda ajándéka Ő is a Világnak.

Igazgyöngy minden ember

ott belül a héj alatt !

Végtelen mély kék tenger

A fénylő égbolt alatt.

Pont annyi és pont akként elég

Ahogyan van- úgy fogom kezét

Ahonnan indul, együtt indulunk onnan

S ahová érkezik, az épp ugyanott van.

Önfelfedező utazás az élet

és én vagyok útitársad, ha Te kéred,

Ha útjaink rövid időre összeérnek ,

leszünk társszereplői a nagy mesének.

Ha hív , ha szólít, mozdulj bátran felém !

De ne képzelj Nálad többet Belém !

Ki Te vagy , én éppen az vagyok csak :

felosztott darabkája a sokkal nagyobbnak.

Belső szentély

Mélységes csendemben a legszebb a tánc,

Valami különös, " otthon melege " ízű románc.

Odakint a zaj, a moraj szüntelen zakatol,

de van egy hely számomra, ahol meleg béke honol.

Ez a biztos bázis, honnan mindig útra kelek,

Megéreztem , hogy ez a legjobb, mit tehetek.

Valódi középpontomből szabad csak kilépnem a zajba,

Így kopik ki világomból minden, mi felkavarna.

Hasonló a hasonlót vonzza, szólítja magához,

Állok ezért egy bölcs , élő , erős törzsű fához,

Minthogy állnék az elme tisztátalan játékába ,

Folyton motyogó , kétkedő, félénk világába.

Belső szentély erejéből, tisztaságából élni

Sokkal több, igazabb, mint szép holnapot remélni.

A holnap ma van itt, pont ebben a percben él,

A többi elképzelés mind csak torz mesét mesél !

Legyen Neked is egy ilyen, azt kívánom,

Találd meg lelked templomát mindenáron!

Ápold, éltesd , szeresd a benned élő gyermeket

S éld gyermeki lelkedhez méltó , igaz életedet !

BUÉK helyett

Eltelt-e az ünnep, mint szívedben hordasz?

Szép szavakat Önmagadhoz ma is éppúgy mondhatsz!

Én is mondok Néked, kívánok minden jót,

Fényeddel világítsd be Te is ezt a Bolygót !

Legyen léted tiszta , igaz Forrásodból való,

Mélységes mély hittel , mosollyal szárnyaló !

Kezd el felkutatni önnön természeted ,

Lecsupaszított valódi LÉNY-eged!

Elmúló fényével az Ünnep ne kopjon,

Minden pillanatod Lét-Csodát kibontson,

Ahol és amikor éppen teszel-veszel,

Éld meg a csodákat és boldog leszel!

EGÉSZséget, erőt, mély elfogadást,

Kívánom, hogy mindenkit lelkedből is megláss!

Találkozzunk egymással azon a szent helyen

Hol egymást érezhetjük szívből! Kívánom, így legyen !

Csak MOST !

Meleget adó pillanatok bontják,
Színezik élővé az elfáradt virágot,
Illatukat, ízüket, színüket ontják,
Fényre , táncba hívják az egész világot.

Gyere ki a fényre , gyere táncolj, éljél !
Szállj a széllel, rajzolj, színezz a szíveddel !
Nem kell, hogy reménykedj, nem kell, hogy féljél,
Ami adatik, köszönd meg, s vedd el !

Az Úr adta, az Úr elvette, így megy ez a játék,
Mosolykönnyed gördül a szép napkorongon,
Van, hogy nélkülözés, van, hogy ajándék,
Amivel dolgod van, az van épp porondon.

Minden az ÉLET ! Minden a jelened ,
Semmi más nincs, mi Te magad lennél!
Hagyd itt, ha már itt vagy névtelen jeledet,
Ne tedd mással, mit magaddal sem tennél!

Azt tedd, mi Te vagy, mi tápláló ajándék,
Add oda, mi vagy , add oda egészen !
Ne maradj értéktelen, kibontatlan játék,
Önmagad kell hogy kibontsd merészen!

Csomagold ki szenvedéllyel, hittel, bizalommal,
Mint a kisgyermek , ki ajándékát bontja !
Meglátod, milyen szép, meglátod azonnal,
Megérzed, erejét , illatát ahogy ontja.

Ne majd holnap, ne majd valamikor , majd ha készen állsz,
csak MOST bonthatod, csak MOST teheted!
A pillanatnál jobb pillanatot hidd el , nem találsz,
Mit az élet ad, el csak MOST veheted!

Decemberi emlék

December, december, mit üzensz Nekem?

Kedves , régi képem szólítasz engem.

Van, ki már rég elment , de valahogy mégis,

Én vagyok Ő , s Ő talán Én is?

Simogat és ölel , de nem a kezével,

Járok ott, hol ő van , minden éjjel.

Hiszem, hogy ringat tollpihe hintában,

Eláraszt a melege itt a mában.

Alig van emlék, hogy szerettél engem,

Pici, csöppnyi lányka maradtam itt benn,

Megtalál, elér szíved melege már ,

Bárhol jársz, bárhol vagy, Édesapám !

Szívtől szívig kapcsolódni Veled oly jó,

Lelked itt van velem, mint puha takaró.

Magamra terítem a hűvös télben,

Veled vagyok most is szívem szentélyében.

Édesanyámhoz

Szeretlek, drága Lélek, köszönöm Létedet !

Köszönöm, hogy tanítottál Nekem jókat és szépeket!

Hálatelt szívvel , szeretettel ölel két karom át ,

Örülök, hogy Velünk vagy még itt, s nem odaát !

Őrzöm a kislányt magamban, kit ringattál, óvtál,

Nekem mindig a legtisztább, igaz válasz voltál !

Belőled, általad most már én is édesanya vagyok,

Gyerekként, s anyaként félúton szirmot bonthatok !

Illatomból a Te illatod is pompával árad ki,

Továbbviszem tisztaságod, nevezzen akárhogy bárki!

Köszönöm, hogy most már én is taníthatlak Téged,

Köszönöm, hogy elfogadod, azt , Ki VAGYOK, s érted !

Köszönöm, hogy bölcs, igaz megértésedből,

Anyai , tiszta, féltő szeretetedből

Jut , árad azoknak is, kiknek édesanyja

Féltő kezeit már csak odaátról nyújtja !

Mint mikor kislányként hajamat befontad,

Emlékszel? Most szeretetemmel én is körbefonlak!

Napjaink bármeddig is vannak itt számolva,

Szívem termében örökös hely van számodra!

Éjjeli vers-ke

Sötét az éj, titkokat rejt,

Az idő mentén a szív nem felejt,

Éjszakába fénysugárt vet,

Amint fent, lásd, épp úgy itt lent.

Égre-földre tisztán ragyog,

Átkarol, s véd, hogyha hagyod,

Engedd hát, hogy átöleljen,

Lelkedbe életet leheljen !

Eleven Élet

Miként ha sűrű, fehér áthatolhatatlan

Köd volnék olykor a hajnali rét felett.

Vagy elpengetett dallama egy hárfának maradtam ?

S fürkészem a köd résein át a kék eget.

Az ég mindig ott van és mindig épp oly szép,

Kis bárányokkal teli, vagy épp csak üres kéken .

Van-e tisztábban és mélyebben tündöklő kék ?

Mi nem tarthatja az igaz érzéseket féken?

Kinevet a pillanat, vagy odahúz az élet csókja ?

Ki dönti el, melyik az eltáncolni szánt tánc?

Eltaszít, vagy megtart ? mit tartogat az éj bókja?

Maradhat-e ez a perc is egy nekem szánt románc?

Lerúgom topánkám, lábam a rét vizes füvét szeli,

A pillanat fűszála most az égig érő fű,

Kedvemet az időtlen távolság nem szegi ,

Ébred és él bennem a szomjat oltó nedű.

Hangjegyeket táncolok és éneklek a tájba ,

Eleven életté a percet színezem ,

Nem fürkészek kontúrt a zavaros homályban

Régről várt ízeket hálával ízlelem.

Fehér Áldás

Áldjon Isten !

Áldjon Isten minden Lelket !

Akár boldog, akár szenved .

Gyúljék lángja szikrájából,

s lásson pont úgy, mint egy gyermek !

Melegedjen, aki fázik,

jusson a hit minden házig !

Ablakokon betekintve

kiolvadó szív szikrázik.

Adjon magából, ki adhat,

mert mi örök, nem apadhat!

nem fogyhat el, hogyha adsz ,

s fényét látod minden napnak !

Vidd hírét az igaz szónak,

s halld meg, aki hozzád szólhat !

Nyisd meg lelked vasajtaját ,

a szeretetre szomjazónak!

Áldott, fényes, szép ünneppel,

magad felé bátran lépdelj!

S aztán tovább még egy picit:

figyeld, fényed meddig ér el!

Forgószél a Csend

Lehet -e a februári forgószél a csend ?

Lehet-e mégis valaki idebent ?

Lehet-e a város fénye estbe múló öröm ?

Mondd, maradhat-e jeled a bőrömön ?

Jeled a bőrömön, míg kitisztul az ég ?

Lehetek-e szivárványt körbefonó jég ?

Olvadhatok-e a saját tüzemben el ?

Mondd, miért, hogy a csend nem felel?

Mire hív az álmatlan éj , kérlek, felelj !

Adj tiszta szót, légy az éjben a jel !

Aki bújt, aki nem.. megláttalak, megvagy !

Voltam, de már nem a lány, aki megfagy!

Most már a lány, ki kiolvad, inkább az vagyok,

Saját múltamba bele nem fagyhatok !

Olvadhatok bátran , tudom, lehet, szabad,

Megtart és bátorít minden kedves szavad!

Szélcsendbe tisztul a forgószél idővel,

Békét kötök végre a bennem élő nővel.

Lüktető, eleven, szerethető lényével

Lényét átragyogó szép, s igaz fényével.

Gyertyaviasz

Mint ahogy lefejted égő gyertyáról a viaszt,

Úgy találod , úgy leled meg magadban a vigaszt.

A válaszokat , a feleletet más nem adhatja

Illúzióidat szét csak a Fény olvaszthatja.

Nem adhatja más Neked, csak rövidke időre,

És csak éppen addig leszel boldog Tőle.

Ám Testvérem, ha a választ odabent keresed,

Azzal megígéred magadnak, hogy biztosan megleled.

Meglehet, hogy közben ujjad oly sokszor megég,

Fájni fog majd, s égbe kiáltsz': " Ebből már elég ! "

De ne feledd, kell a Fény, kell a hő, hogy égjen,

Kell kicsit a fájdalom, hogy a lelked hozzád férjen !

Köszönd meg a Fénynek hát, hogy eképpen világít,

Adjál hálát, hogy Tefeléd valamit továbbít,

S amit maga(d) körül felolvaszt melege,

Keresd meg, miről mesél, mit üzen vele!

Végül ha egyszer megérted, hogy a Fény mit áraszt,

Önmagadtól- Önmagadnak kapod meg a választ !

Ha én férfi volnék


Ha én férfi volnék...Ejj ', de kipróbálnám:

Milyen végighúzni ujjam a nő arcán?

Milyen fejét két kezemben tartani meg ?

Milyen megérezni, ahogy a lelke megremeg?

Ha én férfi volnék, bizony meg-megállnék,

Az élet rohamában nemcsak néznék, látnék.

Erőt vennék erőmön , hogy gyenge lehessek,

Sírjak, ha kéne , vagy épp lelkemmel nevessek.

Akárcsak, ha az jut, hogy épp egyedül vagyok,

Ha magányos szívvel telnek a hónapok,

El mernék kezdeni lassan lépegetni,

Önmagamban mind beljebb és mélyebbre menni.

Megismerni a kisfiú tiszta természetét,

A kiskamasz csapongó , lüktető életét.

Megélném, ki voltam, a fiatal férfit is

S mindazt, ki vagyok, most, a pillanatban is.

Ha én férfi volnék, jaj, de kipróbálnám:

Önmagam elhelyezni a női szív oltárán.

Úgy , ahogy vagyok , pőrén , álarc nélkül,

Érezni, hogy korommal a lelkem éppúgy szépül.

Benne felejteném magam a hosszú ölelésben,

Ha a nő lelke körbefon, engedném egészen.

Hagynám testem mozdulni , a zenében olvadni,

Lassú, lüktető táncban vele egybeforrni.

Könnyítenék lelkemen, ha én férfi volnék,

AZ anyagi létben folyton nem boltolnék.

Letenném a közös férfi tudat terhét,

Létfenntartó gépezet tovább már nem lennék.

Tenném, mit szívből teszek, azt, miben jó vagyok,

Amivel másokat a legjobban szolgálhatok.

Hinnék eredendő férfi szépségemben,

Erőmben, jóságomban, igaz értékemben.

Hála


Nem férhet el egy versben ,

Mi mindent köszönhetek,

Nem maradhatok adósa a percnek,

Mi hála nélkül, csak úgy elveszett.

Haladnak a napok egy újabb év végéhez,

S adnak utat a végből az új kezdetének.

Nem a napokat, nem az éveket számolom,

Hálával a sok csillogó szempárért tartozom.

A régiekért, melyek korábban nem csillogtak,

Miket felfényleni kicsit támogathattam,

És az újakért , melyeket az ég látnom engedett ,

Megannyi csodálatos , fényes embereket !

Az erőért , a hitért, mellyel utamat járhatom,

Hogy mindenhová elkísér az égi oltalom,

Hogy várhatok haza és hogy hazavárnak,

Hogy érezhetem illatát a megbocsátásnak.

Hogy lehetek tanuló és lehetek tanító ,

Miről gyermekként álmodtam, lelkeket gyógyító ,

Isteni adományaimat őrzöm, óvom, vigyázom,

Maradni a keskeny úton - csupán erre vágyom !

Kívánom a legjobb, legszebb, legnemesebb életet

Neked, ki ezt most olvasod, az Ég legyen Teveled!

Szíved igaz vágya támogatást találjon,

Legyen számodra is FÉNY- ünnep a Karácsony !

Hold fényében hintázó kisleány

Gyermeki lélekkel él bennünk a Fény,

Olykor NAPmeleg, olykor hűs HOLDfény,

Minduntalan ott van, nem szűnik ragyogni,

Hogy lehetne létét bárhogy megtagadni?

Szól ő , üzen , még ha meg nem hallod ,

Nem szavakkal, tiszta érzés- üzenettel,

Csendben várakozik, figyelő fülekkel,

Mintha szólna hozzád belső hangod.

Egyszer felismered, egyszer megtalálod,

Hogy mikor , nem tudom, de eljön az a nap,

Légy a csendben jelenlévő pillanat ,

s Önmagadat hallod, Önmagadat látod!

Veled találkozol, fellebben a fátyol,

Mit messzinek hittél ,oly közel volt végig,

A tiszta Hold fényében fel a magas égig,

A kislány gyöngy-mosolyával az arcodon hintázol.

Hópehely

Pihe-puha hópehely
ha volnék, ha lehetnék,
Égből alászállva
Az emberekhez mennék.

Egy kicsit még engedném ,
Hogy bennem gyönyörködjenek,
De aztán elolvadnék,
Hogy magukba merüljenek.

Kezdjék el megfigyelni,
szemlélni csendesen,
Hogy ami kívül szép,
Bent lakik kedvesen,

Pont olyan szépség él
Ugyanúgy Benned is,
S éppúgy - bár nem hinnéd,
Kit zordnak látsz, Benne is!

Nincs, bizony nem lehet
két egyforma hópehely,
Mégis mind gyönyörű,
S jut itt lent mindnek hely.

Ahogy a szem végignézi
a szép, hófödte tájat,
Nem láthat mást benne,
mint mit magában láthat.

Különleges, egyedi mintájú szépséget,
Ahány, annyiféle csodaszép értéket,
Mindenik ablakában pompás jégvirágot
Sok kis pehelyből álló Hó-világot !

Hópehelybolt

Hó volt- hol nem volt,

Volt odafent egy kedves hópelybolt,

Fent a legmagasabb felhők felett szállott,

Lenti embereknek mindig nyitva állott.

Nem zárta be soha , el nem torlaszolta,

Ajtaján a hópelyheket a Földre vígan szórta

Azt üzente oda lentre : mindig figyeljetek

egymással összeérve csendben szeressetek !

Olyan könnyű szívből élni, onnan cselekedni!

Mint a hópelyheknek fentről leperegni,

Olyan könnyű, olyan sok örömet adhat,

Ha azt, mit magadnak adnál,

másnak odaadtad.

Nem számolva, nem mérve,

Hogy majd mit kapsz érte,

Hisz azzal , hogy adhattál,

máris megérte.

Mert megélte az örömödet

az is , aki kapott,

Hógombóccá fagyott lelke

jégből kiolvadhatott.

Lenni szív és lélekolvasztónak:

a legnagyobb ajándék,

Hópelyhekkel alászálló,

Földi Isten- játék.

JÓ-GA

Bebocsátást nyertem Önmagamba,

S amit ott láttam, mennyei manna!

Félénk , búvóhelyről élő árnyak,

Mind-mind maguknak utat kívánnak.

Tágulnak, fénylenek egyre fényesebbé,

Ragyogó, ébredő őstermészetemmé.

Mikor elindultam, egy hang hívott magához:

" Adok egy fogódzót neked a mához ,

Fájdalmadból, gyötrelmedből kivezetlek Téged,

Tested-lelked-szellemed tévútra nem téved.

Továbbléphetsz apránként önmagad fényéhez,

Kozmikus , igaz valód termékeny méhéhez. "

Hallgattam a hívásra, hallgattam a hangra,

Nem olyan volt, mint más hang- emelt tisztább rangra.

Ismerős helyre vitt, jártam ott már régen,

Ma már hittel hiszem , őszintén remélem:

Adom, mit kaptam , olyan szeretettel,

Mely nemcsak engem, de Téged is emel!

Tiszta lótuszvirág él , pompázik, lélegzik,

Egyedül minden szár a mélyben ölelkezik,

Pazarló pompával ébred, megnyilvánul,

Teste-lelke szárnyal, többé nem halványul.

Fénye átlélegződik sorson , életeken,

Szívem örvendezik a Ti fényeteken!

Jöjjön, aki jönne, s aki nem, az nehogy!

Mindenkit segíteni nem lehet- dehogy!

Csak ki maga kéri, őszinte szívvel,

Próbáld ki MAGad és ne csak hidd el !

Mi támogat, mi emel , mi gyógyít ?

Beragadt létedből kifelé mi szólít ?

Vigye lelked testedet igaz tanítóhoz,

Érezd , hogy megérkeztél egy nyitott ajtóhoz !

Engedd , hogy fogja kezed, világítsa lépteid,

Hidd , hogy nincsenek eredendő vétkeid!

Az élet levegője éltessen , tápláljon,

Lényed lótuszvirágává lelked buzgón váljon!

Kié  csend ?

Kié a zajból kiváló csend?

Miről beszél a csend odabent?

Hullámzó életjáték mossa a partot,

Mosolygó nap fényébe tartod az arcod.

Fénybe, hogy melegedjen, fénybe, hogy éljen,

Sosem remélted, milyen nagyon mélyen

Tárja fel magát a LÉT gyönyörűsége,

Az élet bámulatos, mesés szépsége.

Mutatja színekkel, átadja ízekkel,

hangokkal , öleléssel, dobbanó szívekkel,

Kibontja, Neked adja, Neked szánja báját,

Szellőbe lengeti végtelen pompáját.

Vedd észre, mert Neked zenéli,

Finom hangszereivel meséjét meséli,

Hangold bele magad hívó dallamába,

Engedd magad beleveszni ölelő karjába.

Mint édesanya, édesapa tart , ringat Téged,

Védelmez, figyel Rád, míg lépteidet léped,

Nem voltál soha szentebb biztonságban,

Mint az élet végtelen, ölelő karjában.

Elnapolt napjaid végére elértél,

Már most ott vagy, ahol lenni reméltél,

Nem voltál, vagy leszel majd Isten fia- lánya,

Épp itt és most vagy legszebb gyöngyvirága !

Illatos, gyönyörű, virágzó ajándék,

Valóra vált, égben kimondott szándék,

Hogy lényed a meleg nap fényével egy legyen,

Hogy ,minden tetted köréd szeretetet tegyen.

Engedd bele magad a szeretet terébe,

Ne várj el semmit mosolyodért cserébe,

Magad légy válaszod csended szavára,

Léted legyen ajándék mindenki javára !

Középpontom visszavár

Szelíd, csendes istállómból a pirkadati nappal

Élni, száguldani vágyik szilaj paripám ,

Adok neki tágas teret a finom abrakkal,

De értem, tudom, hogy középpontom visszavár.

Vissza a nyugvópontba, az EGY, ÖRÖK helyre,

Oda vár, szólít vissza csendben megpihenni,

Minden élmény, csodarezgés ízével telve,

Pihegve még benső otthonomra lelni.

Nincs az sehol, közel, s távoli helyeken,

Ahhoz a béke-otthonhoz nincs senkinek kulcsa,

Nem tette más zsebébe azt a kegyelem,

Csakis nálam lehet az a kulcs, bármilyen furcsa.

Középpontom visszavár, szép, benső oltáromhoz,

Díszítem friss, illatos virággal - őrzöm magamban e csodahelyet,

Az élet pazar , időtlen pompája elhalmoz,

Innen élve , ide hazatérve ,életem egyensúlyban így, csak így lehet.

Lassú víz

Partot mos a lassú víz - mondják ezer éve ,

Nem siet, nem rohan , teszi a dolgát .

Medréből olykor bár kilépve ,

Leteszi , kiönti fáradt hordalékát.

Csörgedez, halad méltóságteljesen ,

Átöleli, megfürdeti bölcs hegyek lábszárát ,

Fodrozódik a lágy szélben fenségesen,

Pedig nem mond soha senki neki hálát.

Teszi, mi a természete , úgy ahogy adva van,

Ezer és millió ok nélkül- indokolatlanul,

Ha a viharnak sötét napja van ,

Viharral kéz a kézben az életről tanul.

Nem várja, csak fogadja a szivárvány jöttét ,

Megmutatja tükrében, hogy ő milyen szép,

Hűs vizével itatja a kismadarak röptét ,

S megtartja a csónakot, ha lábad bele lép.

Lehetnék-e tiszta folyó én is, lehetnék-e olyan ?

Ok nélkül létező, önmagáért , csak úgy lévő?

Vagy inkább szivárvány, kismadár, csónak?

Ugyanaz a csoda , a létet megigéző?

Adhatom-e szívből, mit én adhatok?

Adhatom-e , csak úgy az adásért ?

S fogadhatom-e , mit az élettől kaphatok?

A hőn áhított igaz gyógyulásért ?

Körbefonom a pillanatot arany napsugárral,

Ittlétem itatom az élet vizével,

Partot mosok én is a lassú folyóárral,

Egyetlen pillanat sem lesz kivétel.

Látlak Édesanyám

Látlak már Édesanyám a fájdalmadon túl,

de Veled szemben a vihar lelkemben még dúl

Tördelem kezeimet, hogy is mondjam el hát:

Szeretném letenni a tőled kapott málhát !

Csodás lényed fénye átsugároz élesen ,

minden testi kínon, olyan szépen- fényesen.

Amit választottál- szakadatlan hordozod,

hiába vágyom, magad fel nem oldozod.

Mikor pici lányként karodban ringattál,

már akkor is fájt az élet, tudom- mit kaptál.

Mégis becézgettél, mégis dédelgettél,

Önmagadat kínjaidról lebontva szerettél.

Hallom történeted, hallom a mesét:

Hogyan estek vágyaid nőként szerteszét,

miképp váltál megfosztottá női mivoltodtól.

Sajnálom, megértem, mit élhettél akkor.

De hidd el, nem kell, hogy én is cipeljem

ugyanazt, ugyanúgy- ki kell hogy emeljen

benső lényem lelkemnek tett ígérete végre :

Sötét , hideg barlangomból kilépek a fényre!

Attól még hidd el: ugyanúgy szeretlek!

Lényem lényedből van: el sosem feledlek!

Velem van mindenhol szereteted ereje

Engedd hát, hogy a többit a szívem letegye !

Sérült, béna térdemre lassan ereszkedek,

megfogom kezeidet, ahol vagy, ott leszek!

Megengedem neked, hogy azt éld, amit élnél,

hited, vágyad szerint megváltást reméljél.

Nem harcolok az ellen , amit nekem adtál,

pontosan azt adtad, amit megadhattál

Semmivel sem kevesebbet elfogadom tehát .

Kortyoljunk el együtt egy meleg, mézes teát!

Halkan , de kimondom közben, figyelj rám:

Szeretem, lelkemben őrzöm édesapám!

És testvéremet is, ki belőle való éppúgy szeretem,

a rosszat, a bántót bennük nem keresem.

Úgy állnak előttem itt, vagy már odaát,

mint ugyanonnan jövő, legtisztább barát:

Szerethetőn, teljesen, gyötrelmeik táncában,

férfi energiáik megkötött láncában.

Oldozzuk fel őket is - gyere segítek ebben!

Éljük meg a nőiséget sokkal elevenebben !

Túl a testi kínokon, túl a sebzett elmén,

Önmagunkat a megillető helyünkre emelvén!

Valahogy így érdemes és valahogy könnyebb,

Szabad, hogy peregjenek most is a könnyek

De ne duzzasszuk hatalmas óceánná végül,

menjünk az élethez együtt feleségül!

Köszönöm, hogy összekapcsol bennünket a fény !

Köszönöm, hogy mégis a világra engedtél

Zavaros magzatvizem idekint tisztítom - látod?

Nem lehetek ennél hűségesebb lányod!

Lehuppanni

Lehuppanni a puha fűbe, amíg zöld a táj ,

Kimondani, megbeszélni azt is, ami fáj.

Élni az örömöt csinosba felöltözve,

Vagy épp a fájdalmat emberként, pőrére vetkőzve.

Mezítelen , sebezhető tiszta tekintettel

Látni, érezni, miért él az ember !

Odaadni, mit adhatunk, nem holnap, hanem MA !

Van -e ennél kristálytisztább hálaima?

Nem keresni tovább , vágyni valahová jutni,

Érezni , hogy lehet mozdulatlanul mozdulni,

Rendet tenni odabent , hogy legyen az életem

Bentről kifelé áradó FÉNY üzenetem.

Tisztítani , emelni elsőként önmagamat ,

S magamból finoman táplálva kapcsolataimat ,

Örök és magasztos életlecke ez itt Nekünk

Hogy Egységbe csak közös szívvel kerülhetünk !

Lelked tükre


Lelked tükrével tükör előtt ülve,

Kapcsolódást , otthont fürkésző szemmel,

Ennél csendesebb , mély csendbe merülve

Azt hiszem, nem tud megérkezni ember.

Nincs ennél otthonabb otthon, mit a lélek mutat ,

Egy apró tükör kell csak, vagy egy másik szempár,

Beletekintve szíved igaz választ kutat

..és az igaz válasz itt van, többé nem vár.

Csillogó, igaz könny-patakkal tisztítja

maga előtt az utat az érkező üzenet,

Látod ? Hiszen a lelkedbe lett egykor beleírva:

Ha Engem keresel, csak keress egy tekintetet !

Ugyanaz vagyok. Ugyanaz, ki Te is !

Ezt látod, ezt mutatja a csillogó , gyönyörű szem mélye,

Olyan megható és olyan felemelő

A létezés nyilvánvaló , örök rejtélye .

Önmagával találkozik, ezáltal Istenhez ér ,

Aki képes, aki vágyik túlnézni a szemen ,

Csendes kikötőbe jut a tomboló szél,

Elnyugszik minden hullám a viharvert tengeren.

Nem vagyok doktor , de szívesen felírnám

Ezt a kockázat nélküli, vény nélküli gyógyszert

Ügynökként a világot gyalog is bejárnám

Hirdetném az EGYséget megmutató módszert !

Hiszen ha nincs is épp senki, kinek a szemébe merülhetsz,

Egy apró, pici tükör, az biztosan akad!

Nézz bele mélyen ,s Hozzád oly közel kerülhetsz ,

S a kétségnek, hogy ki vagy, nyoma sem marad !

Lennél-e ?

Zene hozza , repíti kitárt szárnyain ülve

Valahonnan , a szép égbolt felől szellőruhában,

Hangjegyekkel teleírt csillagokkal repülve,

Egyre gyengédebben, egyre puhábban.

Hozza, lebegteti, átszínezi, átfesti,

Élettelen , befagyott , jégvirágait,

Útközben meleg ezüstporral hinti,

Elültetett fáink ki nem nőtt ágait.

Mondd, lennél-e Te is zene a térben?

Vagy kék égbolt, kire mindenki szeme néz?

Lennél-e vidám fuvallata a szélnek ?

Vagy hangjegy, mi a zenészt megigéz?

Lennél-e , szeretnél-e festék lenni ?

S ecset , mi a festékbe merül boldogan?

Engednéd-e magad hangjegyként libbenni ?

aranypor volnál-e , mi a lélekből fogan ?

Megsúgom , füleden át a szívedig a szót:

Érezd, hidd, hogy mindez vagy Te magad !

Nem kell keresned magadhoz hasonlót,

Mert mi csak él, rezeg , tükröt belőled ad!

Igen ! Parányi részeként az egységnek fénylesz,

Világítasz , ragyogsz életet hordozol,

Minden ,mire tekintesz gyönyörűséges lesz,

Ha szívedből szelíden kibontakozol !

Maradj a TÉRben

Érzed magad olykor egy kietlen tájnak ?

Félúton levetett , szétjárt csizmának?

Ottfelejtett pillanatnak a csúszós tükörjégen ?

Sehogy sem találsz fogást a rejtélyen ?

Igen. Van így. Mert van a kétség.

Hogy kivetett magából a Mindenség ?

Állj ! Maradj csendben ! Figyeld a szót!

Lelked magjából hozzád, érted szólót !

Aki elkülönült, az csak az elme,

Figyelme félelmekkel bőven megterhelve,

De nem az örök fényből szeretetként jövő

Lényed, Ki EGY A LÉTTEL- Tündöklő !

Ebből a benső fényből, jelenlétből élj !

A pillanat szerelmese légy , s ne félj !

Ne tagadja figyelmed a MOSTot soha,

Kétségednek véljék köddé minden apró nyoma !

Ja! ...és a történet nem csak rólad szól!

Nézz csak körül bátran, ha már nem alszol!

Nézd csak ! Mindenütt, mindenkiben ott a jel,

Mozdulj, ha hívnak, s ha kérdeznek, felelj!

Mondd el nekik: látod őket is oly mélyen,

Érzed, ahogy élnek megrekedt elmében,

Segíts, karolj fel, szeress, ahogy lehet,

Szóljon értük a szád, érintse őket kezed!

Mindig van, ki éhes, mindig van, ki fáradt,

Léted legyen értük tett szolgálat!

Benső erőforrásodból lélekig táplálj ,

Emberi kapcsolataidból ki sose hátrálj !

Maradj a térben, maradj, ahol megtalál,

A hullámként érkező hatalmas óceán!

Légy, maradj a part, a hullámot fogadó,

minden perced-bármilyen is- legyen odaadó!

Mert marad csak a csend, ha tiszta az elme,

Megtalál, bárhol vagy a Teremtő kegyelme,

Elborít a mérhetetlen gondviselés bája,

Kártyavárként hullik szét az illúzió oltára.

Még mielőtt

Még mielőtt felkelnék

és kinyitnám a szemem,

hálát adok minden reggel,

hogy ezt megtehetem.

Még mielőtt lábaim a padlót megérintik ,

szívem halk szavai elmém csendre íntik.

Nem tehetek egy lépést sem

hála-imám nélkül,

testem ettől gyógyul,

lelkem ettől épül.

Még mielőtt elhinném

a sok ál-igazságot,

megkeresem magamban

az örök boldogságot.

Arra fókuszálok, amim van,

ami adatik, ami ott él bennem,

Világ kacatjai helyett

e kincset ünneplem.

Ünneplem , hogy látok, érzek, hallok,

hogy szívből szerethetek

Még mielőtt elindulnék

erre emlékezek.

Átérzem, hogy minden napfelkelte

a legnagyobb ajándék,

s napnyugtáig élhet benne

minden igaz szándék.

Magamnak tartozom csak .

Adott szavam szentség !

őszintétlen tetteimre

nincsen semmi mentség.

Még mielőtt bármitől is

elkezdenék félni ,

magamtól megkérdezem:

tudsz -e tisztán élni?

Tisztán, őszintén,

mint a kisgyermek ahogyan él,

még mielőtt válaszolnék

Leülök csendemben én :

s hallom, megértem , hogy a legtisztább felelet

minden kérdésemre csak önmagam lehetek.

Melegedj tüzednél

Miért, s mihez ragaszkodsz ? Barátom, ne tedd!

Akarásból az életed nem élheted !

Miért kínoznád magad , s akiket szeretsz?

Lekötve láncaiddal eleven nem lehetsz!

Milyen láncok fognak, tartanak rabságban?

Miért élsz ostobán, tudatlan vakságban?

Nem látod, nem érzed az élet áramát?

Miért nem hallod, s vallod meg lelked válaszát ?

Pedig felel mindenre, ha csendben figyelsz ,

Ha nem rohansz el magad elől, s néha megpihensz.

" Add uram, de azonnal ! "- t tedd már végre le!

Az élet akkor adja, ha itt az ideje!

Ne sürgesd, ne fürkészd: hogy másképp lehetne?

Add meg magad inkább az életnek helyette!

Fogadd, ami érkezik, s engedd, ami menne,

Ugye, Drága, hogy így mily egyszerű lenne?

Puhán, lassan, meg-megállva

Élvezd a tájat, mit látsz!

Te magad vagy csoda , ki a csodára vársz!

Legyen áldott az édes elengedés is,

Legyen a Te ajándékod a tévedésed is !

Tedd , mit szívből tennél, ne csak próbálkozz,

Ritkán jön a boldogság helyedbe a házhoz!

Adassék Neked is szívbéli táj csókja,

Lelkedhez méltó, igaz szavak bókja!

Vedd el bátran ! Fogadd el ! Gyerünk!

Tipegő , védtelen gyermekek, ne legyünk!

Melegedj a tűznél, ha már át vagy fagyva!

Ne érezd magadat Önmagadra hagyva !

Nem vagy elkülönült , ritka, fehér holló,

Életedet önszántadból megkurtító olló!

Vagy, ami vagy: Az örök, tiszta kozmosz,

Tudatot tisztasága minden szívet gondoz!

Mintha anyaméhben volnál, olyan könnyű leszel,

Nem érhet bántás , ha végre így teszel!

Bíztasd , fogd kezüket azoknak, kik félnek!

Elfogadást, szeretet csak kintről remélnek.

Mutasd nekik szépen, hogy az odabent van,

Nem található meg vágyott kapcsolatban !

Csakis akkor tud szépen megfoganni,

Ha már tudod önmagadat szívből elfogadni!

Mennyit érek

Ki mondja meg, mennyit érek,

Mire méltó bennem a lélek,

Hol láthatom, hol találom

Fényemet látó szempárom

Kietlen, dús mezőn botorkálva?

Kietlen, dús mezőn botorkálva

üres palota csillogó pompája

vár vissza elszórt morzsát csipegetni

kérdő szóim hittel hitegetni:

Nem csak ennyi, mi jár !

Nem! Nem csak ennyi , mi jár!

Meglátod, meglátod, várj!

Vagyok kíváncsi, fényedet tisztán meglátni

Veled emelkedni, szállni

Kívánó szempár,

Lelked tükre.

Nem tudhatom megmutatni,

Magadnak kell kikutatni

minden sötétben kucorgó kincsed,

s kincseskamrád ajtaján kilincsed

biztos kézzel , hittel megragadni.

Ne rám várj tovább !

Mit adhat a pillanat

Nincs másod, csak a pillanat , ez van , barátom!

Állj fel szívedre , hogy magasból kiláss!

Rád terítem, ha fázol még, elnyűtt kabátom,

Érkeztél és távozol majd , mint mindenki más.

.....De közben élsz-e , vagy csak élni vágysz ?

Egy jövőbeni csodahely képén elmerengesz,

Másik cipőd talpán a múlt sara nehezék .

Hangos álarcosbálban a megannyi jelmez ,

Békét sosem nyújtó hamis fedezék.

......Lekívánkozik -e Rólad is ?

Homlokodra feltolt szemüveged keresed,

"Itt volt még az előbb, hová tehettem? "

Butaságod megízlelve önmagad neveted :

Bizony, a kenyerem javát már megettem,

.....és mégis egyre jobban éhezem?

Honnan ez a furcsa éhség nap-nap után ?

Tápláló táplálék utáni vágy , mi hívogat ,

Színes, ízes , lédús , zsenge étkek talán ?

Miket csakis a pillanat tartogat?

......Miért nem csipegeted ?

Először csak apránként , barátkozva vele ,

Elmerülve az élményben , amit neked kínál ,

Aztán bátrabban , feloldódva benne ,

Mindent megízlelve, mit lényed kíván:

Az élet ízéből , s tiszta vízéből meríted.

Nem tegnap és nem majd, ha...egyszer ,

Önmagát MOST éli általad a Világ !

Hófehér habfelhők alatt MOST fekszel ,

Most nyílik melletted a szép hóvirág !

Csak szemléld a csodát !

Mit adhat a pillanat ? Mindent, mi az élet !

Sokkal többet, mit valaha reméltél !

Tapasztalataival csakis Téged éltet ,

Hogy lehetnél máshogy, ha nem itt és most lennél?

A szent pillanatban -mindenkivel.

Mondd ki!

Mondd ki , ne félj, mit érzel, add át!

A nehezen jövő szóval is- add át !

Kell a kapcsolat , hogy a szívig elérjen,

Ami benned van, kell, hogy meséljen!

Segít majd az érintés, az ölelés , a mosoly,

Beszürkült lelket tisztára így mosol,

Csak döntsd el , akard megtenni , megéri !

Boldog lesz , ki ezt melletted megéli!

Nem kell versbe szedni, precízen , szépen,

Mond oly egyszerűen, mint csillag megy az égen!

Csak mond ki, mit ma még kimondhatsz neki,

Ki tudja, meddig engedi az Ég megtenni

Nekem az ősz

Neked a tavasz, neki a tél, nekik a meleg, tüzes nyár ,

Mindannyiunknak másról sző dalt a szép látóhatár.

Bámulatos szépségét szórja ránk a világ,

Életre kel, táncol, majd pihenni tér a virág.

Nem baj, ha pihenni tér, ami dolga volt megtette,

Lehet, hogy senki sem figyelte , ő mégis értette,

Értette, de nem úgy , mint mi, emberek értjük,

csak úgy , a lényével pompázott, amerre léptünk.

Virágzásából lágyan pihenni, elmúlni tér,

Nem bánja, nem kesereg, hogy közeleg a tél,

Nem bánja, nem siratja, hogy az ősz is élni vágyik ,

Természete szerint csendben köddé válik.

De mielőtt hűvös ködként átadja helyét az ősznek ,

Nyárban érett gyümölcseit osztja nyúlnak, őznek,

Minden létezőnek a Földanya szép hátán

Önzetlen elmúlásával a legeslegszebb látvány.

Nekem az ősz, nekem újra és mindig az ősz !

Mintha volnék aratatlan kukoricában pihenő őz,

Mintha volnék termését lágyan elengedő barát,

Sárguló levelekből kikacsintó zöld dióhéj-kabát .

Aki nem számolja,, csak adja , mi belőle kiárad ,

Nem jegyzi , ki gyűjti be , ember , vagy kis állat ,

Olyan mindegy neki , nem vár semmit érte,

Azzal, hogy adhatott, neki már megérte.

Így kéne , így lenne jó, mint ősszel a diófa ,

Mint színes őszi avarban lopakodó róka ,

Csak szépen élni , szeretni , s szeretve lenni,

Nem hasznot, csak emberi értéket termelni.

Nekem az ősz a lelkemből szóló dalszerzemény ,

A mindig melengető, visszatérő remény,

Talán mert ősszel jöttem erre a szép világra ,

S ősszel ért Földet sok szerettem lába.

De tudom, ahány ember, annyiféle világ,

Rózsa, tulipán, vagy a szép hóvirág,

Mint a 4 évszak-testvér , oly szépen megférünk,

Mindenkinek jut a jóból , mit élni remélünk.

Nem számolom

Nem számolom, nem jegyzem már,

Hogy futnak az évek

Egyszerűen boldog vagyok,

Hogy még ma is élek!

Boldog, hogy láthatom

A szép napvilágot,

Hogy tapinthatom kezeimmel

A sok színes virágot!

Boldog, hogy visznek lábaim utamon,

Erővel, s olykor gyengébben, de merre, nem kutatom.

Bízom az ölelésben, bízom a szavakban,

Hiszem, hogy minden szép és jó ott lakik- MAGamban !

Lenyűgözi érzékeim most is, ahogy nézem ,

A szép, ködös októbert fürkészem, szemlélem.

A Színes falevelekből szőtt puha szőnyegágyat ,

Hogy lehetne teljesebb, mire szívem vágyhat ?

Fogadom jó szívvel, mit az élet átnyújt ,

Elfogadásra, hitre hangolom lelkemben a húrt.

Igyekszem eljátszani legigazabb zenémet,

Mit együtt a TEREMTŐvel írtunk- csakis az enyémet.

Köszönöm, hogy ennyi csodás ember

veszi körül életem!!!!!

Hálával tölt el tölti el szívemet,

Hogy vágyott életemet élhetem!

S Neked, szép Barátom, ugyanezt kívánom,

Életed minden darabkája legyen éber álom!

Éld nappal is a csodák világát merészen,

Bárhol, bárki is vagy, légy AZ- EGÉSZen !

Sütőtök

Sütőtök, sütőtök, minden ősszel várlak,

Szőlő, dió, gesztenye-táj olyan szépnek látlak!

Hűvös, zoknis , forró teás reggeleken ,

Mindig szépen, oly kedvesen köszönsz nekem.

Gyönyörű vagy, minden zörrenő levélben zenélsz!

Valamiért az én lelkemmel közös nyelvet beszélsz!

Szeretem ködödet, háztetők füstjét nézni,

Szeretem gyermekkorom őszeit felidézni.

Gumicsizmás lépteimet a hosszú gesztenyesoron,

Akkor nem gondolkodtam még nagy élet- dolgokon,

Csak gyártottam a vidám gesztenyeembereket ,

Alkotásom átívelt időket, tereket.

Őszt rajzoltam , falevelet, diót, terméseket,

Csodálattal néztem a szép anyatermészetet,

Nem telefonnal, a szememmel fotóztam le,

Minden megélt csodával a szívem volt tele.

Talán ezzel a látással tudom most is nézni,

A kislány szemeivel újra felidézni,

Nevetni, vagy sírni, s ha kérdezik, "mi van?"

Csak annyit válaszolni: "Semmi, hatost dobtam! "

Színes keretbe

Színes keretbe foglalnám

Mert lehet!!!

Az életet , s benne az embereket.

Szeretném, gyakorlom, hiszem,

Igen, lehet!

A Jóisten szemével látni Benneteket!

Téged és Mindenkit, még azt is, akit nehéz

Kikre sokszor a neheztelés szeme néz .

Vágyom meglátni , mit az Ő ujja mutat :

Magamban hordozom a bejárandó utat.

Ha ezen járva találkozónk lészen,

Álljunk addigra mind a ketten készen!

Addig is hegyezzük fülünket a szóra,

A mindent áthangoló Isteni jóra!

Ha Neked nincs Istened , nem vagy Te kevesebb ,

Szólíthatod máshogy is, tudd, hogy megteheted!

De egy biztos: Őhozzá épp annyi út vezet

Ahány lélek szeli át a földi életet.

Színes keret keretezze , fogja át a Világot

Olvasszon ki sok- sok alvó, jégbe zárt virágot !

Születések napja

Születések napja , egy nap minden lénynek

Mikor -e világra megérkezik,

s tényleg ?

Csak egy nap mi örömmel eltöltsön

Önmagamat ünnepelve?

Virág, ajándék , köszöntés, figyelem

árad felém hirtelen

egy gépen, egy lélektelen

összekötő hálón keresztül,

s szemlélem.

Köszönöm, köszönöm,

a gondolatok, érzések áramát ,

mi egy pillanatra összekapcsol

s elkülönültnek hitt lelkem tapsol

örömében!

Hisz van egy nap az évben,

mikor enyém a figyelem, az érdem,

hogy megszülettem ? ? ?

Ó nem! Régóta értem, tudom

e hitem, mit elmémben elültettem,

az igazságtól mily messze lemaradt.

Minden létforma a törvényben

jön és megy, születik és múlik

mióta világ a világ,

Kell, hogy nyíljon, megszülessen

megértés és tudás a szívekben,

hogy nem csak egy nap, mikor nyílik virág!

Hogy ittlétem ünneplése végtelen!

Szeretettel, átölelem , dédelgetem

lényem minden zeg-zugát

Levetem a sapkát, sálat, ruhát

s pőrén állok,

magam elé teszem reflektorom fókuszát

az őszi szélben.

Van ott egy rész, legbelül,

s ahogy a fény rávetül, nahát.....

épp olyan fénylő és tiszta karát

mint Benned ...és Benned....és Benned

DRÁGA BARÁT!

Ünnepeljünk együtt , hívlak

Értékedet, Szépségedet !

Lásd meg , értsd meg, fogadd el

az Ünnepet Önmagadnak

minden pirkadati nappal !

...S még tovább !

Tavaszmadár

Tavaszmadár

Bontsd ki virágaid, gyönyörű tavaszmadár!

Illatozz, muzsikálj , szóljon az éneked !

Simuljon végtelenbe a messzi látóhatár !

Hagyjon minden szívben szép nyomot bélyeged!

Várunk a hosszú tél után kitárt karokkal ,

Érezzük reptedet a hajnali szélben .

Szórj a szélbe csodákat egy jó nagy marokkal !

Ne maradjon testvérünk, aki fázzon, féljen!

Fogjuk meg bátrabban egymás szép kezeit !

Fonjuk át derekunkat arany napfonállal!

Lássuk , érezzük egymás szép szemeit !

Felhőhabot merítsünk ezüst nagykanállal !

Van még, aki fázik? Van még ,aki reszket?

Járjunk nyitott szívvel, mondjuk: " Látlak Téged !"

Legjobb barátaink tán épp ők lesznek....

Vessen a távolságnak a kegyelem véget!

De jó a tűz mellett együtt melegedni !

De jó megérezni a lélek románcát !

Csak az ítélkezést lágyan elengedni,

S tisztán meghallani a szívek fohászát.

Szép tavaszmadár , érkezz a hajnallal !

Énekelj ébresztőt az álmatlan éjnek !

Égi fonálból szőtt aranyhajjal

Fond át a szívüket azoknak, kik félnek !

Utak egymáshoz

Hol volt, hol nem volt, olyan nagyon régen,

még mielőtt az ember megjelent a Térben:

Egy gyönyörű szép , tágas, tündöklő kék bolygó,

Pont olyan tiszta- Tehozzád hasonló.

Egy bolygó a sok közül, melyre ember léphetett,

Magában hordozva a csodaszép életet ,

FÖLDanya méhéből születő ígéret és talány,

Lüktető, pompás, Isten-rész Valahány.

Te is! Drága Lélek ! Bizony Te az egyik vagy!

Megnyilvánulása az Abszolutnak,

A TELJES-nek , az EGÉSZnek - a FORRÁSnak,

Kiáradása a TEREMTŐ szavának.

Kaptál utat lábad alá, kaptál szárnyakat,

Elmét, mellyel teremtesz magadnak vágyakat,

Testvéred, barátod más utat , más szárnyat,

Mindenki csak az övén léphet,csak a magáéval szállhat.

De az utak és a szárnyak össze-összeérnek,

Port kavarnak, suhogva zenélnek a Térnek,

Keskeny utak szélesednek, aztán újra szűkké válnak,

Közben lelkek kapcsolódnak, egymásra találnak.

Az utak egymáshoz bölcsen elvezetnek,

Látod, hallod hívását a baráti szíveknek,

Ne félj a hívó szó után sietni, szívedet kitárni,

Érkezik, kinek kell majd- legyen az Bárki.

Állj készen! Mindig ! A találkozásra.

Lelked vágyjon mindig szépre, adakozásra

Tedd tisztává, fénylővé, mit magadból adnál,

Keresd , emlékezz rá, KI vagy - s maradj annál.

Egy van csak, mit el sose felejts, míg az utat járod:

Folyton növő saját gyomjaidat kell csak kigyomlálnod,

az ítélkezést gyökerestül kihúzni - ! ha nőne ,

Ha indáival falat Közéd, s Közém szőne.

Így maradnak tiszták az utak egymáshoz,

A Közös nagy szívközpontba tartó végtelen utazáshoz,

Maradjunk az aranyszállal összeérve , kérlek,

A végtelen történet így nem érhet véget .

Útravaló

Lennék, ha lehetnék zsebedben lapulva

Csendes útitársad messzi utadon!

De majd mesélsz , remélem visszatérve újra!

Addig is szívbéli jókívánságomat adom !

Óvják, vigyázzák lépteiteket

Az égi kísérők , a szelíd angyalok !

Töltsön el jó érzéssel Benneteket

A tér és az idő , melyben együtt vagytok !

Várom, ha majd újra látlak, hogy elmeséld Nekem:

Milyenek a felhők a távoli egeken ?

Érintésed, tekinteted itt van mélyen bennem,

Mintha ismernélek már nagyon-nagyon régen!

Mesés, vidám utat kívánok lelkem mélyéből !

Csodás, határtalan , szép élményeket !

S mennyei táplálékot az élmények fényéből,

Mi valós otthonodba csendben hazavezet !

Ünnep-ima

Dermesztő hidegben olvadnak a szívek,

Láthatóvá válnak mosta fakó színek.

Valami árad egy közös forrásból,

Téged is beburkol, hogyha éppen fázol.

Maradjon velünk ez a meleg végig,

Kívánom , hogy érjen fel lelketek az égig,

Onnan szemléljétek áldott életetek,

Sose halványuljon el igaz fényetek!

Szeretetmorzsákat ne csak csipegessünk,

Adassék bőven, jó nagyot merítsünk!

Ne féljünk adni sem azoknak, kik félnek,

Nap , nap után egy jobb napot remélnek.

Kívánom, hogy lélekben gazdagabban éljünk,

Hagyjuk magunk mögött kinőtt személyünk,

Tanuljunk meg emlékezni arra, akik vagyunk,

Hisz nem mindegy, magunk mögött milyen nyomot hagyunk!


Ünneplem létemet

Egy pillanat csak, hogy megfordul minden,

Alvó, tompa tájból ébred minden itt benn.

Ünneplem létemet csendes torokkal,

Nem kiáltom ki harsány hangokkal,

Csak magamban figyelem tisztuló szememmel,

Mit Isten adott valamikor egyszer,

Hogy láthassam magamban , Ki is vagyok én ,

S ki az , Ki figyel.

Ki nézi, szemléli robogó életem,

Terveim, vágyaim, ki látja énnekem,

Erőm, s gyengeségem váltakozó táncát,

Szemem sarkainak mélyülő ráncát .

Kérdések, kétségek , haszontalan terhek,

Önként választott örömtelen percek

alkotója, figyelője ki volna ?

Mi van, ha ez a figyelő én vagyok?

S mondhatom magamnak: Vidám napot!

Választom a jót , a szépet, az igaz értéket,

Igaz barátságot, mely éltet,

Elfogadást a legmélyebb szinten:

Ahogy van, úgy van jól minden,

s elállok saját utamból .

Megyek tovább -egyhelyben állva,

Nincs állomás, nincsen tábla,

Elmozdulni, valakivé válni nem kell,

Nem élek tovább ezzel a teherrel,

Minden vagyok már most, mi voltam.

Legjobb mit tehetek, hogy emlékezek : hol van

Lényemben ez a lény.

Lényemben ez a lény, szívemben ez a hely,

Kiszabott időmben rám váró kehely,

Telis-tele az élet tiszta, hűs vizével,

Rám váró , vibráló, fűszeres ízével,

Szerető, ölelő, elfogadó társak

Még jobban emelnek, hogy jobban lássak:

Ki vagyok én? !

S ünneplem létemet.

Vagyok-e , Ki vagyok?

Létmorzsányi idő röppen, illan

Az időtlen térben

Októberi nyirkos szélben

Egy gondolat villan

Benső szentélyem mélyéről.

Vagyok-e , KI VAGYOK?

Vágyaimmal, kétségekkel,

érzésekkel, félelmekkel,

Mit mondhatok

MAGamról, ha ÖnMAGamat kérdem?

Milyen belső erő késztet

Megérteni , megvizsgálni

Tapasztalni, megélni

Meghaladni az egészet

Mit a természet odakínál közös Forrásunkból?

Saját kezem tétován nyújtom

Önmagam felé , elszántan .

Gyere velem bátran

A poros, sáros, gyöngyös úton

A Nyúl ürege felé!

Lesz megannyi göröngyös bukkanó

Lépted lassító emelkedő

Leláncoló, megkötöző

S leszel koloncot vonszoló

Valaki - Tudatod tükrében.

Tisztítod majd , s fényesíted

Bizony, a világ gondolat!

S az vagy, aki vagy

belül, s idővel megérted,

Magadhoz öleled majd

Minden részed!

Valamit megsúgok

Valamit megsúgok,

Nem ordítok- csendben:

Belül, csakis belül legyen

Minden szépen rendben !

Kipattanni miként vágynak

Márciusban a rügyek,

Magadat megtalálni legyen

egyetlen ürügyed !

Kibúvód, feladatod,

Emeld fel két kezed,

Ha fegyvert tart Rád is

A féktelen gépezet !

Neked alibid van: Fogadalmat tettél,

Egykoron , valahol, a végtelenségben :

Hogy más dolgod van,

Mint csak sodródni a féktelenségben !

Saját lámpást hoztál,

Világítni ' magadnak az utat !

Ne törődj a zajjal,

Mit mások iránytűje mutat !

Személyes feladatainkkal

Jöttünk Mindahányan ,

Eljárni táncainkat

Itt a nagyvilágban.

Táncra fel hát !

Hangjegyeink ott lüktetnek Bennünk!

Tágas, szép , földi báltermünkben :

Oly szép ajándék itt lennünk !

Van, hogy a jelen

Van, hogy a jelen olyan élesen zord,

Nem találja lelkem a fogódzót.

Hiába fáradt, mégsem tud pihenni,

Csak kimerült tagadással fájón lihegni.

Megtagadott pillanatok gúzsba kötnek folyton,

Igaz természetem lángját önként elfojtom.

Meddig ér a fény ereje , meddig hatol át ?

Bénító ködbe veszve mormolom az imát .

Támaszom legyen , erőt , hitet adjon,

Tudatosságom el sose hagyjon !

Vigyen tovább önmagamhoz akkor is , ha fáj !

Éjjel- fél háromkor mormolom az imám.

Megérkezem oda, honnan el sem mentem,

Megértem, megélem, miként vesztegeltem.

Kimerítő tagadással erőmet kioltva ,

Ez volna lelkem magasztos mivoltja ?

Ez volna , mi vagyok? Ez volna csupán?

Alaktalan, névtelen? -Kérdezgetem sután .

Lebontott énképem elenyész a ködben,

Átadom minden mesém arról, hogy miért jöttem.

Szemem-fülem fókuszát átállítom csendben ,

Benső hangomnak engedem: vezessen,

Otthonom felé , merev ködfüggönyön át ,

Táj nélküli tájban járva , fürkészve a csodát.

Most van a pillanat, sosem majd jön el,

Most van , hogy minden , mit érzek, átölel.

Nem majd , ha könnyebb lesz, nem majd egy napon ,

Leosztott lapjaimat csakis Most kaphatom.

Ebben a pillanatban aratom, mit vetettem,

Csak itt és most ízlelem, mit zsákomba tettem.

S pontosan Most van , hogy elszórom a magot,

Amit majd az akkor MOST- ban learathatok.

Eltűnt a magamról magamnak írt mese ,

Nem maradt a történetnek címe se, neve se.

Csak a meseíró maradt csak a VAGYOK érzés,

Végtelen fényt befogadó falon kirepedt rés.

Vírusidő

Mint csontváz a szekrényből,  úgy kerül elő ,

Mint a gomba, nő ki a földből a sok ítélkező.

Mond hát , Ember ! Te tudod, hogyan, s miképp igaz?

Mesét hallgatsz, álmot álmodsz ? Van-e a lelkedben vigasz?

Mi mutatja most meg magát a Te utadon?

Mire ébredsz , mit remélhetsz , válassz szabadon!

Meg tudod-e tartani az égen a csillagot?

Tudsz -e teremteni , élni egy szebb napot?

Belül, csakis odabent tudod az alapkőt letenni,

Lényed tiszta igazságát magadhoz ölelni.

Mi szólít? Mi hív ? Benned mi vár még gyógyulni?

Meddig akarsz szeretetet a világból koldulni?

Messzebb megyek, kérlek, ezért meg ne vessél!

Inkább Önmagadon Te is igazat nevessél:

Mikor felismered , mi volt eddig érték

és hogy figyelmedet milyen dolgok kérték.

Igen, mondom : nevessél, ne bántsd , ne ostorozd magad,

Bűntudatba ne tartsd szép, alvó arcodat ,

Emberből vagy, tévedhetsz, százszor, milliószor ,

Akkor is onnan való vagy, ahová tartozol.

Az élet élni vágyik, a tavasz úgyis eljő,

Mindig halad át az égen egy- egy újabb felhő,

Akarhatod tovább Te uralni az eget ,

Parányi porszemként a gyönyörű Végtelent,

Akarhatod felügyelni, a fű hogyan sarjad,

Vágyhatsz magadnakl tudni az összes hatalmat ,

Vagy ki tudod végre már, végre már mondani:

Alvó szemeimnek segíts Atyám felnyílni !

Köszönöm , hogy süket füleim végre meggyógyulnak,

Köszönöm, hogy fátyolos szemeim ködtől kitisztulnak,

Köszönöm, hogy ajkaim a jót , a gyönyörűt beszélik,

S hogy elmém gondolatai csak a szentet élik.

Tudom: az otthontalanság otthonában éltem,

Tudom: a szeretetet félelemre cseréltem,

Tudom: tudni véltem az én igazságomat,

TUDOM, TUDOM, TUDOM: ez volt a kárhozat.

Tavaszi szél vizet áraszt , mondja a szép ének ,

Lelkek állnak most a partján az élet vizének,

Várnak tétován még: a nagy hullám ijesztő

Szokatlan , de MINDnek szól a NAGY ÉBRESZTŐ.